Körülbelül egy éve olvasom a blogot, ekkor határoztuk el az urammal, hogy szülők leszünk. Szerencsére hamar teljesült a vágyunk, és már 17 hetes terhes vagyok. A 12. heti ultrahangon azonban a babánk tarkóredője nem sokkal volt a határérték alatt. A vérvételek tökéletesek lettek, de azt javasolták, az a biztos, ha mintát vesznek a magzatvízből és megvizsgálják. Nem is hallottam erről eddig, ugyanis 28 éves vagyok és nem tartozom a kockázati életkorba. A múlt héten estünk túl rajta és nem sok friss bejegyzést találtam a neten ebben a témában. Ezért írok most. Ha csak egy anyának is segítség ez, abban, hogy tudja mi vár rá és ne féljen, már megéri.
Az előzményeket már leírtam, még annyit, hogy nem mertük megtenni az urammal azt, hogy ne csináltassuk meg a mintavételt, holott biztosak vagyunk abban, hogy a babánk egészséges. Szerintem nagyon fontos a pozitív gondolkodás és az, hogy ezt értetek teszed/teszik. Annyi elrettentő, negatív dolgot olvas az ember (nem elég a saját félelmed), hogy úgy gondoltam, legyen pozitív bejegyzés is.
A zalaegerszegi kórházban végezték el a beavatkozást, és le a kalappal mindenki előtt. Van választott orvosom is, ő csinálta az egészet, de rajta kívül is mindenki nagyon kedves volt. Ez pont az a helyzet, amikor nagyon jól tud esni egy kedves szó. Reggel genetikai vérvétel után felvettek az osztályra, és a beavatkozás időpontját is elmondták nagyjából. Ez azért nehéz, mert közben más kismamák is mennek ultrahangra és meg kell várni, míg mindenki összegyűlik (orvos, nővér, beteghordó, genetikus, laboros). Előtte már részletesen elmondták, mi fog történni, de amint behívtak, akkor is még egyszer (biztos látták mennyire be vagyok rezelve). Az első jó tanács az, hogy ne nézzétek meg, mi van abban a dobozban, amit azt hiszem a genetikáról hoznak. Én csak utána láttam, szerencsére. Az a tű nagyon elrettentő tud ám lenni.
Ultrahang és fertőtlenítés után végzik el a szúrást, folyamatos ultrahang-felügyelet mellett, ekkor is mondanak mindent, figyelik azt is, hogy te hogy érzed magad, és természetesen a babád is. Inkább mondanám kellemetlennek, mint fájdalmasnak. Nekem kb. a vérvételhez hasonlít. Lehet, hogy csak szerencsém volt, de egyáltalán nem fájt, ha ezt előre tudom, nem parázok ennyire. A legnagyobb fájdalmat az egészben a ragtapasz levétele okozta este. Szerintem páran furcsán néztek rám, amikor kitoltak és én vigyorogtam. Utána nem kelhettem fel két órán keresztül, és mondták, hogy azután is kíméljem magam. A nővérek is gyakran jöttek ránk nézni, és másnap reggel két doki is vizitelt az enyémen kívül. Az ellenőrző ultrahang után mehettem haza. Jó érzés volt, hogy számtalanszor megkérdezték, minden rendben van-e, és végig biztonságban éreztem magunkat, tényleg figyeltek ránk. Már csak pár hetet kell várni az eredményre, hogy rajtunk kívül is mindenki tudja, hogy minden rendben van.
Szóval bátorság mindenkinek, és tudom, hogy embere válogatja, de egyáltalán nem olyan rémes ez az egész, ahogy sokan gondolják. Lelkileg eléggé megterhelő, de a fizikai fájdalom ne tartson vissza senkit a vizsgálattól. Természetesen ennek is van kockázata, amit sokszor el is mondanak, de kockázat az mindig van. A terhességem elején azt mondta valaki, hogy valamiért mindig aggódni kell. Szerintem pedig ne az aggódásról szóljon a 9 hónapunk, hanem a boldogságról. Ez elég furcsának/rózsaszínnek tűnhet, megnyugtatok mindenkit, hogy teljesen normális vagyok (leszámítva a hangulatingadozásokat) és nem szedek semmit, csak nem szeretném, ha a babánk egy olyan anyában fejlődne, aki folyton idegeskedik, agyal vagy kételkedik valamiben.
Lili
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
