Korábbi szerzőnktől, mostani olvasónktól kaptuk a tippet, ami egy eredetileg angol nyelvű szöveg volt egy képen. A szépen megrakott ünnepi asztal körül vidám emberek üldögélnek, itallal vagy süteménnyel a kezükben, és szemmel láthatóan jól érzi magát mindenki.

De a kép közepére biggyesztett szöveg szerint valaki vagy valakik hiányoznak a képről. Annyira természetesek vesszük sokan, hogy van, aki ezt a sok mindent odahordja az asztalra, megfőzi, elrendezi, letörli, feldíszíti, majd elpakolja, elmossa, összerakja – és aki gyakran hiányzik az ünnepi képről, esetleg a fényképező mögött is ő áll, vagy nincs is ott, mert valami felvonulási területen ügyködik éppen.

Hát, a reakció a FB-oldalunkon nem volt épp mindennapi, rekordmennyiségű lájkkal, megosztással és kommenttel.

Szóval tudom, hogy főleg gyerekes családokban megúszhatatlan, hogy valaki többet vállaljon magára, hogy a többiek pihenhessenek, társasági életet éljenek, beszélgessenek és eszegessenek, nem szükségszerű, hogy ez mindig egyvalaki, mindig ugyanaz legyen, akinek alig jut az ünnep lazulós részéről, annál több feladat.

Hozzánk egy időben gyakran jöttek barátok, rokonok, családtagok, nagyobb létszámban is, és mikor a második gyerekem is a világra kéredzkedett, még a szülés előtt gyorsan vettem egy mosogatógépet, bár a kedvéért kb. át kellett rendezni és tervezni a fél konyhát. De amikor felmerült, hogy megéri-e akkor mondtam a többször idézett mondatot:

a nyavalya fog ezután háttal állni minden ünnepnek, könyékig koszos vízben…

Mert ez nagyon gyakran volt így – bár sokszor mindenki ott üldögélt a konyhában, tehát beszélgetni valamennyire volt azért esély, de muszáj volt elmosni és elpakolni, különben lépni nem bírtunk volna a szennyestől, nem tudtunk volna süteményt, kávét vagy társasjátékot az asztalra pakolni, meg hát ki a fene akar ünnepelni egy koszos romhalmaz tetején.

Ha nem nézel rá kívülről, és rutinná válik az ünnepszervezés, akkor ugyanis automatizálódhat az, hogy minden karácsonyon, névnapon, akár szilveszterkor is ugyanaz az ember főz, pakol, takarít, és így vagy élvez valamit az ünnepből, vagy nem. Vagy valamiféle sikernek fogja fel, vagy Hamupipőkeként várja, hogy egyszer valamiféle csodás erő kiragadja a koszos edények mellől, csillogó cipőt, elegáns ruhát ad rá, pezsgőt a kezébe, és csillámporos fényeket köré.

Tudom, van, akit zavarhat akár ez (mint a nagymamámat, aki ifjúlány-korszaka lecsengése után már ritkán lehetett „ünnepi” szerepkörbe hozni, inkább sütött, főzött és sertepertélt a háttérben, leste az arcunkon, tetszik-e az eredmény), de lehet, csak elszokott tőle, és ha hirtelen valamilyen varázspálcával csillámlakk lenne mosogatólé helyett az ujjai végén, és mackó helyett tűsarkúban-koktélruhába  találná magát, még az is lehet, hogy a személyisége egészen új oldalát mutatná meg – egy olyat, amit ő maga se ismer igazán, de örömét lelné a felfedezésében.

Valakinek mindig kell ügyelni, főzni, beteget ápolni, buszt vezetni, takarítani – ünnepek idején is. Józanul őrködni a többiek mulatsága felett. DE: Ne Mindig Ugyanaz Legyen Az.

Még akkor se, ha azt mondja, jólvanazúgy.

Mindenkinek jár néha buli, könnyedség, nevetés és mások által megfőzött, felszolgált, elmosott, feldíszített dolgok, és pillantás, amitől király, királynő, herceg és hercegnő lesz aznap este.

Boldog óévbúcsúztatást holnapra!

Vakmacska