Valahol a tápszeres és a hozzátáplálós időszak között hangzott el ez a mondat egy nyolcvanas évei elején járó családtagtól. Két-két és félóránként etettem egészen a gyerekem hat hónapos koráig, mert ha nem kapott ilyen gyakran, akkor üvöltött: éhes. Ezt az időintervallumot a húsos bébiételek bevezetése tágította annyira, hogy elég volt 3 óránként etetni. Tehát mit látott a néni, ha nálunk volt?
Hogy én szinte állandóan etetek, és az érdekesség az, hogy ezt én is így éreztem. Előkészület fél óra; etetés fél óra (szoptatni is minimum fél órát szoptattam, de inkább háromnegyedet); utána itatás, pelenkázás, mosogatás, fél óra; még le sem tehettem a fenekemet, a gyerek ismét ordított, neki kaja kell.
A kórházban, ahol megszültem, szigorúan elmondták, nem diétáztatunk gyereket. Ezt elmondta előzetesen a gyerekorvos és elmondta többször a védőnő is. Hiszen picike, fejlődnie kell, nem baj, ha kicsit dundi baba lesz (nem volt dundi), akkor is meg kell neki adni minden tápanyagot, amit a szervezete igényel abban a mennyiségben, ahogy ő igényli. Így én etettem… etettem végeláthatatlanul abban a reményben, hogy jól csinálom, hogy fejlődik, hogy rendben lesz minden.
De az első gyereknél az ember kezdő, tapasztalatlan, fél, mindentől megijed és nagyon könnyű volt az én anyai önbizalmamat megingatni.
- Ne etessétek annyit, még elhízik.
Férjem nyugodt hangon magyarázta, tudjuk mi, mennyit kell ennie a gyereknek, nincs tömve, nincs túletetve, és egyáltalán nem baj, hogy ott van az a pontosan kétszer három darab hurka a gyerek lábán. Én is tudtam, ha megtanul járni, ezek eltűnnek, mert lefogyja, átalakítja őket izommá. De akkor is nagyon fájt. Úgy éreztem, meg akarja szabni, mennyi ételt adhatok a gyerekemnek, és nem egyszer képes volt mellém odaállni a konyhában, nézni, mennyi pépet, mennyi tápszert készítek elő és csodálkozva kérdezgette:
- Ezt mindet megeszi?
Rettegtem, hogy kiveszi a kezemből a cumisüveget vagy a poharat, bár soha egyik sem történt meg. Nem voltam hajlandó semmiből kevesebbet adni a gyerekemnek, mert tudtam, szüksége van rá. Hosszú hónapok alatt jöttem rá, nem az ételt sajnálta a gyerektől, hanem saját hiúságát vetítette rá. Ő mindig figyelt az alakjára, mindig tartotta a súlyát, mindig csinosan járt, és amikor meglátta a hurkákat a gyereklány combján, egyszerűen nem bírta elviselni a gondolatot, hogy esetleg a gyerekrokon kövérke is lehet.
Juhász Judit író
