Egyszer volt, hol nem volt... volt egyszer egy nagymama. Az én gyerekeim nagymamája, az édesanyám. Na, ne egy régi könyvek lapjairól megelevenedő, őszes-kontyosat képzeljünk el, akinek kalácsillat lengi körül a kötényét – szerintem köténye sem igen volt –, hanem egy farmeres, belevaló nagymamát, aki rengeteget olvasott, aktívan dolgozott, figyelt mindenre és mindenkire – a legkevésbé talán sajnos pont saját magára nem.
Akit noha sokszor felőröltek a kemény hétköznapok, mégis a legtántoríthatatlanabb ember volt a világon, mindig és minden körülmények között hű az elveihez és leginkább saját magához, a tényhez, hogy szabad embernek született. Ahogy nemzedéke nagy dala mondta, ő nem akart játéka lenni semmiféle szélnek, csak maradni önmaga, nem behódolva senkinek és semminek.
Ez a nagymama bő fél évvel ezelőtt, 57 évesen, néhány hónap betegeskedés után örökre elment. Ez a nagymama, bár pár órányira és több mint száz kilométernyire lakott az unokáitól, mégis életük fontos része volt. Ugyan egy-egy személyes találkozás között egy-két hónap is eltelt olykor, de unokák mindennapjainak része volt. Az ábécé egyik betűjét neve kezdőbetűjével azonosítják ma is, számon tartották, melyik ajándék, játék, baba, könyv, ruhadarab származott tőle, s hála a technikának, az unokák esti rítusának része lett skype-on bejelentkezni Nagymamáéknak. Így ha csak virtuálisan is, de jelen volt nap mint nap, hogy megkérdezze, mi volt aznap az óvodában, látta a monitoron keresztül, aznap ki mit választ alvójátéknak, s szólhatott, ha vacsora után valamelyik unokának esetleg maszatos maradt az arca.
A nagymama nagyon is kézzel fogható, valós volt, még néhány hónappal ezelőtt is – láthatták az unokák ugyan, hogy sokat pihen, mert beteg; de karácsonyfája alatt még társasjáték és Bogyó és Babócás könyv termett, még kenyérrel kitunkolós székelykáposztát főzött – szóval ott volt, bár sok időt töltve az ágyban. Aztán az unokák azt tapasztalhatták, hogy csak Nagyapa szól vissza a képernyőről. “Hol van Nagymama?”, “Kórházban.” - hangzott el a csendes válasz. Jó pár anyamentes hétvége is következett ezek után az unokáknak. Anya ment Nagymamát látogatni a kórházba, ahová kicsi gyerekek nem mehetnek be. Vitte kis hűtőtáskában a húslevest, tejbegrízt, mikor mit kívánt meg a nagymama. Az unokáknak jól telt az idő Apával, időnként a másik nagyszülőkkel, de azért szemmel láthatóan volt számukra valami nagyon nyugtalanító ebben, különösen a “nagy”négy és fél éves számára.
Aztán eljött egy újabb szombat, mikor Anya hajnalban szokás szerint nekiveselkedett az útnak , de ezúttal csak három nap múlva jött haza, nagyon szomorúan. A nagymama elment. Meghalt. Örökre itt hagyott minket. Messzire távozott. Persze csak teoretikus lehet a kérdés, hogyan is tolmácsoljon az ember egy ilyen hírt kicsi gyerekeknek. Természetes, hogy ki-ki a saját világnézete, felfogása, hozzáállása szerint. De valljuk be, bármely magyarázattal is szolgálunk egy óvodáskorú számára, egyik válasz sem lehet teljes mértékben kielégítő. Mondhatom, hogy meghalt, idős volt már, elfáradt a teste. Ez a mi esetünkben nem igaz, hiszen ha a teste csakugyan el is fáradt, idősnek egyáltalán nem volt mondható. Vagy, megtámadta egy betegség, amiből nem tudott meggyógyulni? Talán örök mumussá válik a szemükben az egész egészségügy kedves doktorbácsistul és védőnénistül. Ha azt mondom nekik (ahogyan valóban leginkább ezt próbáltam mondani), Nagymama messzire költözött, olyan országba, ahonnan visszajönni nem tud, de boldog ott, és sokat gondol ő is ránk – automatikus a kérdés: De miért nem jön vissza? Ha arra utalok, hogy a lelke tovább él köztünk, szintén nagyon megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan választ adok számukra.
Nos, hazaérve az után a bizonyos nagyon szomorú három nap után, a kisebb, két éven még inneni gyerekem nem kérdezett, nem firtatott semmit, annyit tudott, Nagymama nincs otthon, mert beteg. Most, hónapokkal később is említi a nagymamát időről időre, azt mondja, azért nincs ott Nagyapával, mert beteg, kórházban van. Vele kapcsolatosan a legszívszorítóbb, ami azóta is mindig eszembe jut, hogy neki nem lesznek igazi emlékei már a nagymamájáról. A nagyobbnak hebegtem-habogtam valamit, könnyeimet nyeldesve, minden erőmet összeszedve. Ő zokogásban tört ki, a nyakamba csimpaszkodott, szorított, láttam, őszinte a megrendülése, de amint megnyugodott, több szót nem ejtett a témáról az élet ment tovább számára – mit eszünk vacsorára?, hol a rózsaszín filctoll? de még egy esti mesét légyszi! Azóta sem nagyon emlegeti, de rajta látom, gondol rá, jár az agya rajta. Ha apukámnál járunk, azon kapom, méregeti a lakás azon részeit, ahol annak idején Nagymama sokat üldögélt, ahol a személyes holmijai voltak. Nem szól semmit (nem mer?, nem akar?), ha beszélgetnék róla is hárít, de szinte hallom a kicsi fogaskerekek csattogását, ahogy fejben próbálja összerakni ezt az egész szomorú történetet. De ahogy telik az idő, érzem, könnyebb neki.
Ő még óvodás, kicsi, nehéz neki ezt értelmezni, de hogy is lenne könnyű, ha még nekem, “öreg” harmincon túlinak sem sikerül igazán felfogni. Sok reggel ébredek úgy, hogy vele álmodtam. Sokszor nyúlnék a telefon után, hogy megosszak vele valamilyen történést, halljam a hangját, kérdezzek tőle. Most szembesültem azzal, hogy bizonyos régi, családi dolgokat már senkitől nem tudok megkérdezni, mert ő volt az utolsó ember, aki tudhatta volna rájuk a választ. Vigasztal, hogy ő azt vallotta, ha ez a sorsunk, hát ez a sorsunk, ez volt megírva. Vigasztal, hogy bár nagyon nehéz volt számára, de szinte a legutolsó pillanatig méltósággal tudta viselni a rá mért küzdelmeket. Vigasztal, hogy úgy marad meg sokak emlékeiben, amilyen mindig is volt: vagány, fiatalos, tettre kész, segítőkész. És vigasztalt a számolhatatlan üzenet, telefonhívás, a legkülönfélébb emberektől közösségi oldalakon megosztott róla szóló poszt, a sok őszinte sor – mert éreztem, nem vagyok egyedül a fájdalmamban.
Az év ezen pár napjában a halottaira emlékszik mindenki. Az én anyukám sosem volt híve a nagy temetőkultusznak, azt vallotta, akit szeretünk, arra mindig emlékszünk, nemcsak november elején. Nem attól függ a szeretet mértéke, ki mennyi krizantémot helyez a sírra, és ki mennyi ideig visel feketét.
Nagyon hiányzik. Szerető férjem van, szép gyerekeim, munkám, testvéreim, és nem utolsósorban egy nagyon erős apukám – ők segítettek, segítenek a legtöbbet. Úgy kezdtem a történetem, hogy “Egyszer volt, hol nem volt...”. Nehéz szívvel, nagyon sokat gondolva rá, bízva abban, hogy tudok olyan emberként élni, amilyen ő volt, őrizve emlékét, és folytatva szellemét úgy fejezem be a mesém: “Máig is él, ha meg nem halt.”
zöldlevelecske
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
