Betévedt a házunk kertjébe egy cica, a fára szorult. Napokig ott lógott anélkül, hogy bárki segített volna neki.
Hívtam a tűzoltókat. Ezt még a mesékből tanultam.
Ők aztán órákig küszködtek, volt drón és favágás is, nagysokára aztán – inkább az ősi, bevált módszerrel - lerázták a fáról szegényt és levonultak.
Utána azon gondolkodtam, hogy az egyik tűzoltó olyan fiatal volt, hogy majdnem a fiam is lehetett volna.
Páratlan büszkeség töltött el. Még akkor is, ha ő más fia volt.
Nem tudom elképzelni, ahogy az én fiam önkéntes tűzoltó legyen. Most is, nyári munkára ment, de csak azért, mert van egy bizonyos kötelező óraszám, amit teljesíteni kell.
Sajnálom, hogy egyre magányosabban gubbaszt a szobájában. És csak a játékát nyomkodja.
Egy tűzoltó bármikor kész kockáztatni érted az igazi életét, nem csak a virtuális térben kapott extra életeit dobja oda, ha lelövik a játékban.
Na de a gyerekről vagy jót, vagy semmit.
Közgazdász lesz. És nagyon remélem, hogy nem egy szívszaggatóan magányos közgazdász, aki korán távozik otthonról és későn esik haza, már sötétedés után, így napot és fán lógó kóbormacskákat észre sem véve dobja le gyűrött fehér ingét, hogy majd a bejárónő kimossa.
Ahh, tudom. Én vagyok az anyukája, ezt nekem kellett volna jól csinálni. Kicsit kevesebb figyelmet szentelni a kóbormacskáknak és valahogy elérni azt, hogy velünk jöjjön újra a Balatonra, libegőzni, lángost enni, temetni, esküdni, kirándulni, unatkozni, csak úgy sétálgatni céltalanul a városban, vagy akár csak az is jó lett volna, ha végigizgulja a drónos macskamentést velünk, s nem csak becsukja az ablakát, mondván, hogy hangos a drón, konstatálva, hogy az anyja megint valami marhaságot csinál. Macskaságot.
Nálatok hogy megy az élet a nagyon kamasszal?
Van közös szó?
Mentettetek már együtt macskát?
Balogh
Kamaszokról további jókat itt olvashattok!
