Ahhoz, hogy valakit a háború vége után internáljanak, nem feltétlen kellett bűnt elkövetni, bárkire könnyedén rásüthették, hogy nyilas vagy éppen rendszerellenes. Elég volt, ha az ember megetetett néhány német katonát és erről egy rossz akarója tudomást szerzett, vagy volt egy hivatásos katona tiszti rangban a családban. Esetleg az ember zsebre tett egy röpcédulát a heti vásárban, ami feledésbe is merült a szekrény mélyén, vagy történetesen sváb vagy nemesi származású volt szerencsétlen, vagy igazán maga sem tudta, hogy miért is lett nyilassá, rendszer vagy osztályellenessé nyilvánítva.

Így esett meg, hogy 1945 nyarának végén beállítottak nagyszüleim portájára a rendőrök, és úgy ahogy volt kiskabátban, munkásnadrágban fogták nagyapámat és elvitték. Nagyanyám kétségbeesetten kiáltozott, hogy hová viszik az urát, mire a válasz az volt, ne sikítozzon itt asszony, ez az ember a rendszer ellensége. Forgatta nagyanyám az idegen szavakat, hullottak a könnyei, apám a szoknyájába kapaszkodott és egyre azt kérdezgette, hová viszik édesapámat? Nagyapám kérte, hogy legalább a gyereket, had ölelje meg, de nem volt rá módja. Hogy ez pontosan mit is jelentett, mama nem tudta, nem értette, kinek lenne az ellensége a férje, hiszen soha nem ártott senkinek.

Az ok valószínűleg csak annyi volt, hogy középparasztok voltak, mivel két fivére elesett a fronton, a negyedik pedig még nem került elő a hadifogságból, asszonyt és gyereket meg mégsem vihettek, vitték hát nagyapámat. Később nagyanyám megtudta, hogy egy, az új rendszerben párt pozíciót elért egykori napszámosuk közbenjárásának köszönhették az internálást. Nem értették miért tette, mindig rendben kifizették, soha nem volt semmi probléma közöttük.

Nagyanyám sorra járta a hivatalokat, hogy megtudjon valamit nagyapám hollétéről, végül kiderítette, hogy az egyik civilek számára fenntartott megyei gyűjtő táborba vitték. Ugyan a kapcsolattartás ekkor még engedélyezett volt az internáltak számára, de nagyanyám mindenütt falakba ütközött. Apám minduntalan a kerítésen lógott várta a postást, hátha levelet hoz az édesapjától, vagy megjelenik az utcán ballagva. Hiába vártak, sokáig nem jött semmi hír, egyetlen pársoros képeslap érkezett ősz végén, elején virágok, hátulján fekete tintával néhány értük aggódó szó, és egy ígéret: „ne csüggedjenek, nem sokára hazamegyek”. A lapot még most is őrzi egy régi, termetes, tölgyfaillatú szekrény mélye, gondosan eltéve, a megfakult fotók közé.

Mama a lapon felbuzdulva addig intézkedett, míg csomagot küldhetett a férjének, amit mint később kiderült, soha nem adtak át. Eltelt a tél, majd a tavasz is, aztán nyár derekán váratlan vendég érkezett a közeli járási székhelyről, éppen a faluban akadt dolga, így átadta az üzenetet. Rossz hírt hozott, nagyapámat elengedték, hazafelé tartott, összeesett a fő utcán, nagyon rossz állapotban van, s alighanem haldoklik. Az egyik kisiparos üzent, felismerte, s a boltjába bevitte, a háború előtt sokat dolgozott a családnak. Apám két nagybátyja gyalog indult érte, mivel lova a családban továbbra sem volt senkinek, szekérrel nem tudtak menni.

Felváltva vitték a hátukon, karjukban a törékeny, zörgő csontú embert. Nem volt nehéz, a bőre egészen rásimult a csontokra, izmoknak, húsnak alig volt nyoma. Apám nem ismerte meg. Csak nézte kerekre nyílt szemekkel, a vénembernek látszó ruhacsomót, és kereste benne az édesapja vonásait. Nagyanyám értesítette az orvost, és a biztonság kedvéért papot is hívatott, bár konokul elhatározta, hogy bárhogyan legyen is, meg fogja menteni az urát. Muszáj, hogy éljen, ha már a háború borzalmait túlélték, nem lehet így vége.

Az orvos nem sok jóval bíztatta őket, de azért mindenféle injekciókat adott neki és előírta az étrendet, amivel fokozatosan kezdhetik felhizlalni, majd naponta jött a beteghez. Apám kis sámlira az ágy mellé kuporodva minden nap mesélt egy kicsit arról, mi történt a faluban, ki ment férjhez, hol ellett tehén, hány csibe kelt ki a kotlós alól, mit vetettek, és egyáltalán mi történt és történik éppen a szűk kis világukban. A gondos ápolásnak és Istennek hála, papa fokozatosan visszanyerte az erejét, lábra állt és apránként visszatérhetett az életük a normális kerékvágásba.

Az internáló táborban történtekről soha nem beszélt senkinek, hogy miért, azt valójában csak a rendszerváltás után értették meg. Valószínűleg vele is aláírhattak egy papírt, arról, hogy a táborban történt semmilyen eseményről, körülményről soha senkinek nem beszélhet, mint olyan sok sorstársával is. Arról sem beszélt sokáig senki a családban, hogy ez egyáltalán megtörtént, ez is olyan súlyos titok volt, amit évtizedekig őrizni kellett.

Halacska

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?