Ülök a hatalmas nappalimban az egyetlen üres fotelben és nyögök. Elfáradtam. Két napja csomagolok. Nem a saját gyerekeimnek. Idén 30 kisfiút és kislányt hívtunk az immár majd 20 éve megrendezésre kerülő jótékonysági délutánra. Mindegyik gyermek Családok Átmeneti Otthonában él. Nekem most ők csak nevek a papíron: Bence, Ádám, Mirabella, Léna és Lara. Már megkapták a meghívókat. Én is csak egy név vagyok nekik.
A nappalim telis-tele volt néhány órája még dobozokkal, kupacokba rendezett ceruza- és filctollcsomagokkal, Lego dobozokkal, babákkal, kisautókkal, bizsukkal és tisztálkodási szerekkel. És hajlongtam, kutattam, kerestem. Minden gyereknek legyen valami ruhadarab: egy jó kis kesztyű, vagy sapka, vagy sál, vagy egy jó póló. Legyen benne mindenkinek fogkefe-fogkrém és tusfürdő, szép színes, figurás dobozos, hogy tetszetős is legyen a haszon mellett. Aztán jön a játék. Kinek mi, korosztály és nem szerint. Írószerek, füzetek jönnek hozzá. Élvezem a válogatást a sok szép holmi között.
Most takaros csomagok állnak sorban. Bennem énekel gyönyörű karácsonyi éneket négy szólamban a lelkem. Bachot, gyönyörűt, a kedvencemet. Ezt is élvezem. A játék után jön a „valami”. Az a dolog, amitől felcsillan a gyerek szeme. Ami elvarázsolja a jelenből valami szép és csillogósba. Ha kész egy csomag, jöhet a következő, és a következő.
Mikor elkészültek a gyerekek csomagjai, jöttek az édesanyák nem-luxus-táskái. Gyűjtögettem a szép női táskákat és töltöm csupa hasznos és fontos dologgal. És szól a fejemben a Csendes éj. Pont illik a női táskák csomagolásához. Ide is kell valami extra. Valami szemcsillogtatós. Egy kis bizsu, kendő, pénztárca, efféle. Már látom magam előtt, hogy milyen meglepő lesz a karácsonyfa alatt a sok szép női táska. A karácsonyfa alatt, melyet finom, megírt mézeskaláccsal díszítünk. Illatos, jóízű és gyönyörű mézeskaláccsal, melyet ajándékosztás után mind megesznek a gyerekek.
30 gyerek a szegénységből egy órára bekerülnek a tejjel és mézzel folyó Kánaánba. Mert ilyenkor gazdag ajándékok, szép ünnepi műsor, rengeteg jóféle édesség, gyümölcs, szaloncukor marékszám és finom mézeskalács várja őket. A fejemben szól a Dicsőség mennyben az Istennek. Kicsit izgulok, hogy örülni fognak-e a játékoknak, tetszeni fog-e a műsor. Az idén én mondom a mesét. Egy kedves, megható mesét választottam az idei programra. Egyszer már elmondtam, tán 18 évvel ezelőtt. Az akkor jelenlévő gyerekek azóta felnőttek és gyerekeik születtek. Már újra elmesélhető. Lesznek hozzáillő szép énekek is, amik most a fejemben szólnak. Ó jöjj, ó jöjj Immánuel szól a Kodály-mű. Ilyen csak akkor van, hogy sorra újabb és újabb gyönyörű dallamokat hallok, mikor tele van fénnyel és szépséggel a lelkem.
Elfáradtam. 43 csomag kész. Ez most nem is volt olyan sok. Néhány éve közel 100 ajándékcsomagot készítettem. Akkor annyi adományt gyűjtöttünk, több gyermeket hívhattunk. Emlékszem, alig fértünk be a terembe. Az idén erre volt lehetőségünk. És emlékszem az érzésekre, melyek megmaradtak az elmúlt 20 esztendő jótékonysági karácsonyaiból. Voltam én olyan fáradt is, hogy már lehajolni sem voltam képes. Máskor izgultam, mert a mesemondó először csinált ilyet. Beugrós volt, mert a nagy mesemondónk előző nap lebetegedett. És emlékszem, mikor először hallottam a Csendes éjt 4 trombitán. Négyből 1 profi, egy azóta már profi és 2 amatőr zenekedvelőtől. Még életemben olyan szépet nem hallottam. Azóta is az jár a fejemben, hogy milyen dolog már egy altatót trombitán játszani. De olyan finom, szép muzsika volt. Ajándék olyanoknak, akik élő zenét, kórust, mesemondót talán sohasem hallanak.
Emlékszem, mikor egy adományozó 20 db ezüst nyakláncot adott, hogy kislányok között osszuk szét. Ekkora ajándékot azóta se kaptunk. Ettől a szülők is, mi is meglepődtünk. Emlékszem, 15 éve egy vasárnap délután vittem haza az újszülött kisfiamat a kórházból, első utam az előkészített helyre vezetett. Látni akartam, hogy minden rendben, majd hazamentünk. Az volt az egyetlen év, mikor nem voltam jelen, de 3 nappal szülés után nem volt erőm hozzá. Én készítettem elő mindent, de a műsorban, az ajándékosztásban nem tudtam részt venni.
Emlékszem, hogy egyik évben nagycsaládos gyermekeket hívtunk meg. A végén megkérdezték, hogy kinek köszönhetik az ajándékot. Elmondtam, hogy melyik segélyszervezettől kaptuk a dobozokat. És akkor a gyerekek egy cipősdobozba elkezdtek szivecskéket gyűjteni. Rajzolva, filc anyagra hímezve, drótból hajtogatva, gyöngyből fűzve, bőrdarabból kivágva, féltett kavicsgyűjtemény egy darabját…Sok-sok szívecske gyűlt össze. És elküldtük a szervezet vezetőjének egy cipősdobozban. A szegény gyerekek elküldték hálából, amijük volt: szeretetüket. Mennyi kedves emlék! Már most tudom, hogy jövőre újra kezdem. Januártól gyűjtjük az ajándéknak valókat.
A szívemben melegség, a fejemben gyönyörű karácsonyi énekek, a nappalim romhalmaz, alig várom, hogy szombat este énekelhessek a kórussal, elmondhassam a mesét és átadjam a gyerekeknek a meglepetést. Ha ezen túl leszünk, tudok foglalkozni a saját karácsony esténkkel. Nekem enélkül nincs ünnep. Mondtam már, hogy szeretek karácsonyi angyal lenni?
nagycsaládos
