Korán megtanultam olvasni, még egyáltalán nem jártam iskolába, de a könyvek hamar három kategóriába kerültek: volt az uncsi, amit csak jobb híján olvastam (ide sorolódott szinte kivétel nélkül minden Grimm-klasszikus, talán a Kacor királyt kivéve, a bávatagabb királylányos mesékkel együtt), az izgalmas-érdekes vagy nagyonmulatságos (ebben volt népmese, kortárs gyerekregény, vagy véletlenül kezembe került felnőttkönyv, a Tajtékos napoktól a Macskabölcsőig), és volt egy külön kategória, amit csak úgy lehetett jellemezni, dehát ezt valahogy én írtam, illetve ezt én születésemtől fogva ismerem. Ahol az első oldaltól ráismertem valahogy a figurákra, a történetet pedig úgy éreztem, már hónapok, évek óta írom a fejemben,csak épp azért írta meg mégis az író, mert írni akkoriban még nem tudtam olyan lendületesen, mint olvasni.
Ezeket aztán periodikusan újraolvastam, néha új fejezeteket is költöttem hozzájuk lefekvés után, vagy a kertben, egyedül, a kacsák előtt bámészkodva, én voltam a történet szinte minden szereplője valahogy. Így vagy úgy, de meghatározták az életemet, ezekhez nyúltam gyakran vissza, amikor felnőttként épp összeomlóban volt körülöttem valami. Érvényességük nem változott.
A nyolc-tízévesen számomra meghatározó "ezténírtam" két könyv egyébként meglehetősen "meseszerűen került még a birtokomba is. Anyám általános iskolai tanár volt, az év vége és a szabadsága közt mindig legalább egy hét volt, amikor nem mindig tudott hova tenni, ha nem vitt azonnal a nagyszüleimhez, ott ténferegtem tehát az ő iskolájában, míg ők naplót zártak, termet pakoltak, könyvtárat rendeztek, bizonyítványokat sorakoztattak. A könyvtárban épp selejtezés folyt: a rosszabb állapotú vagy kevésbé népszerű vagy ki tudja milyen szempont alapján félretett könyveket szabadon elvihettük, ha valamelyik megtetszett. A szép kiadású, régi Dzsungel könyvének például az első két-három lapja hiányzott, sokáig nem tudtam, hogyan kezdődik valójában. De le nem tettem a kezemből többé azon a nyáron, az állatkert polcon szundikáló szomorú fekete párducának pedig a rácsokon keresztül súgtam: Bagira, éjjel megszöktetlek villamoson, majd én hazaviszlek Indiába, ne senyvedj ebben a ketrecben.
A Dzsungel könyve abszolút kultkönyvem lett kilencévesen: aki érti-szereti, valószínűleg engem is ért, az egyetlen fejezet, amihez legalábbis kamaszodnom kellett már, hogy megértsem, az a Tavaszi futás volt. Ha pedig valaki elolvassa a kötetben szereplő Purun Bagát csodája című elbeszélést is, az mai napig is érvényes lenyomatát kapja annak, amit én hatalomról, hírnévről, állatról-emberről vagy életútról gondolok. Vérig sértődtem, mikor kijött a Disney táncos-parádés filmváltozata: mintha valaki a második világháborút vagy Mózes első könyvét akarta volna operettbe áttenni, úgy éreztem, személyemben bántottak meg, nem is voltam hajlandó végignézni soha.
A másik kultkönyvem Szabó Magda Sziget-kékje volt: bő másfél évtizeddel pedig később a Macskafogóról gondoltam, hogy valaki éjjel, mikor aludtam, odalopózott a fejemhez, és egyszerűen kiemelte a legjobb kitalálmányaimat és történeteimet, és valahogy rávette a technikát, hogy jelenítse ezeket meg másoknak is látható módon. (a módszertant egyébként Szabó Magda a Tündér Lalában írta meg, ahol Csill patikus egy rezgő, szivárványszínű valamit emel ki Aterpater fejéből). De Korfura se mertem elmenni azóta sem, hiszen pontosan tudom, hogy gyerekkori kedvencem, Durrell Családom és egyéb állatfajták című könyvének akkori helyszínéből nem sok maradt a turistaparadicsommá tett szigeten. Én meg, amennyi eszem van, keresném az első öbölben a szivárványszínű csónakot, a Buci-Bigyót.
A mesék egyénre, csoportra érvényes dolgokat mondanak el, a kutatók már rég rájöttek, hogy ördöglakatokat, másként meg nem oldódó lelki problémákat oldhatnak meg az adott személyre megfelelően alkalmazott mesék - főleg a népmesék, amelyek valamiféle kollektív tudatot, értékeszményt, szimbólumrendszert hordoznak. Ha sikerül megfejteni, valaki miért vonzódik ehhez vagy ahhoz a figurához vagy történethez, a saját, épp csomóra kötött élete is megoldódhat.
A mesékben minden helyzetnek megvan a kulcsa, de meg kell ismerni a kulcs, a zár, a nyitás törvényszerűségeit, rá kell jönni, mi hogyan működik, mit hogyan lehet használni. Milyen titkokat rejt egy fa, virág, bot, köpönyeg? Miért kell mindig a látszólag rosszabb tárgyat, lehetőséget választani? Melyik ellenféllel milyen módszerrel lehet megküzdeni, és mások megváltása mellett hogyan lehet önmagunkat is megváltani? Vagyis a meseterápia nem a mesék értelmezésén alapul, hanem azon a tudáson, amely a mesehősöktől származik: egy gondolat csak akkor nyeri el értelmét, ha megvalósítják. Ezt a megvalósítást gyakorolják és tanítják a mesék hősei."
A népmeséket - így a szakértők - valaha leginkább felnőttek mesélték felnőtteknek, a szimbólumrendszer szakértelemmel jól dekódolható, az átváltozások, a "kis halálok" amiből százszor szebben-erősebben kel ki a főhős, a segítők, akik saját belső segítő tulajdonságainkat (vagy akadályainkat) jelenthetik, a próbatételek, a sárkánnyal való megküzdéstől kezdve a búzának ocsútól való elválasztásán át egészen a királylány testén lévő jegyek eltalálásáig. A meseterápiák ismerői segítségül hívhatnak magyar, orosz, távol-keleti meséket, bármelyik érvényes lehet itt és most és ránk.
Mesében - amiket ma már leginkább gyerekeknek szánnak- ma sincs hiány, de erősen keverednek a népmesék az írói fantáziák termékeivel és a reklámízű álmesékkel, a fejből, könyvből jövő élményt pedig szép csöndben felváltják a filmek- némelyiküket látva én azon is tűnődöm, hogy csak a generációs szakadék miatt találok sok mostani rajzfilmet taszítónak, ijesztőnek, gusztustalannak vagy kínosan bugyutának, amelyek már nem szimbolizálnak semmit, minden figurának egyforma a szeme és a tekintete, és túl sokszor kell valami rémesen primitív "ellenség" ellen túlzottan kegyetlenül harcolni. Miközben a mai napig nem nagyon tudok mit kezdeni sok klasszikus mese üldögélő, tehetetlen királylányával sem, ha a női szerep ezekből a szép, de tökéletesen passzív, sorsát mástól váró lényekből áll, akkor a mai napig inkább lennék a Szelek Anyja, a Baba Yaga, a tengeri boszorkány, a kő és a fa szelleme, bárki, aki valamiféle tudást, kompetenciát, bölcsességet hordoz a történetben. Egy meseterapeuta talán el tudná magyarázni, baj-e, ha soha nem akartam gyerekként sem sárkány által elrabolt, királyfi által megmentett szépséges, de semmilyen-jellemű királylány lenni, aki egyetlen pillanat alatt hajlandó egy lényegében vadidegenhez nagy csinnadratta közepette hozzámenni. De az égigérő fa vagy égigérő paszuly, az igen. Még a szobánk falára is szeretnék egyet.
Neked vagy a gyerekednek vajon melyik az a mese, ami fontos? Ami érvényes harminc-negyvenévesen is, a gyerek ágya mellett lámpaoltás után, a Nagy Bajokban és nagy újjászületésekben, vagy akár az élet végén, a végső számvetéskor.
Tényleg kíváncsi lennék rá.
Vakmacska
Az idézet forrása: Boldizsár Ildikó: Meseterápia
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
