Eltelt ez a hét is, lassan munkába járó nő leszek ismét. Ezen a héten, micsoda meglepetés, a bölcsi közelében sem voltunk. (A fiam megütötte a lábát, pár napig ráállni sem tudott, a lányom meg kihasználta az alkalmat és lezavart egy gyors vírusirtást, főleg láz volt a fegyvere.)

És hát két fékezett habzású gyerekkel nemigen volt kedvem a harmadikat oviba hordani (megkérdeztem, és nagyon nem volt ellenére, hogy maradhat itthon, velünk), így aztán édes négyesben voltunk, és május óta először bedobtam a gyeplőt: szinte egyáltalán nem dolgoztam.

És imádtam ezt a hetet. Rengeteget festettek, játszottak, olvastam nekik is és magamnak is, stb. Ha nem 3 gyerekkel csináltam volna, akár nyaralásnak is hívhatnám, így inkább tanulmányi kirándulásnak. Ha már van időm, meg gyerekem is, megfigyeltem őket. És arra a nem meglepő megállapításra jutottam, hogy különböznek. A fiúk a lányomtól igen nagyon. De ha igazán őszinte vagyok, akkor egymástól is.

Mikor fiatalon a leendő gyerekeimre gondoltam, egyértelmű volt, hogy lányaim lesznek. Aztán mikor a 12. heti UH-n azt mondták, hogy ez bizony fiú, napokig magam alatt voltam: mit fogok csinálni egy fiúval??? Aztán persze a fejemhez kaptam, hogy pont azt, mint a lányommal, amihez én nem „értek”, kevés leszek, arra ott az apja és fordítva, de meglepő volt szembenézni a saját előítéletemmel, mikor azt hittem, hogy nekem olyan nincs is.

Nézem a többi gyereket a bölcsiben és elégé egyértelmű, ki-ki (vagy ki-mi?): a lányok fülbevalósak, hosszabb hajjal, csatokkal, flitteres ruhákban, szoknyában. Kivéve az enyém. Neki nincs fülbevalója és a haja talán most a leghosszabb, van vagy 2 cm. Valahol van pár „szép” ruhája, de abban itthon nem tud játszani, mert ha rátérdepel, akkor elesik – és a bölcsiben is ez lenne, így nadrágban jár. Őt annyit szeretgethetem, amennyit akarom és (mi tagadás) akarom, mert puha, mert simul, ha őt ölelem, mintha még baba lenne, úgy simul, mintha az élete múlna az összebújáson  és vissza is ölel.

A nagy fiam nagy, nagy is volt mindig - kb. 3 hónapos korától. Lassan ötévesen 30-as a lába, közelít a 130 centihez és a 20 kilóhoz. Ehhez hirtelen haragú, de nagyon elmélyülő természetű. Tűri a szeretgetést, de nem kéri; igényli, de titkolja. Csak nézem vidáman mosolygó szemeit és örülök, hogy van, ilyennek.

A kicsi fiam családi megszólítása per haramia. Ha haragszik, akkor meneküljön ki merre lát, őt nem lehet átkarolással megnyugtatni, várni kell, hogy csendesedjen és olyankor viszont kötelező. Ő nem összebújik, meg elvisel, ő meglapul a karjaimban. Ha nevet, akkor nevet a füle is, ha mérges, akkora szép pofija helyetti pofával mehetne rémisztőnek a Szörny Rt-be.

Mikor ők, a kicsik, az ikrek (ahogy én sohasem hívom őket) babák voltak, akkor az éjjeli sötétben lámpa nélkül tudtam a tapintásuk alapján ki kicsoda – a lányom babának is puha volt, a fiam babának is csupa kemény izom, némi babahájas hassal.

A lányom rajzol, de fiaim festeni imádnak. Mind szeret ollóval vágni. A lányom a nagyfiammal épít, mindhárom autóval alszik el. A kicsi fiam bármikor kiengesztelhető pár könyvvel, esti mesénél egyik kicsi az egyik lábamon, másik a másikon. Mindnek kék szeme van, mindnek más kék. A lányom kedvenc kajái a ruszli, a szalonna, kolbász, kaviár. A többiek ezektől leginkább hidegrázást kapnak.

És alapvetően a végtelenségig sorolhatnám a különbségeket és a hasonlóságokat – nem adná meg egyik sem, együtt sem, mitől egyértelmű, hogy melyikük lány, melyikük fiú. Pedig ránézésre annyira világos és mégsem tudom leírni, mitől végtelenül lányos a lányom és fiúsak a fiaim.

Ahogy esténként, mielőtt aludni mennék: nézem őket, erősen remélem, hogy látom majd őket felnőttnek, talán szülőknek is. Nagyon kíváncsian várom, milyenek lesznek, ők, vér a véremből.

Jasmine