A negyedik x felett találtam meg az igazit, a szerelmemet, akivel vágytam arra, hogy család legyünk.
Esküvőnk után egyszer még megjött, a második hónapban már várandós lettem.
Nehéz volt azonnal nem világgá kürtölni az örömhírt, de megvártuk a Karácsonyt. 8 hetes voltam ekkor. Ez a karácsony varázslatos volt, óriási pelyhekben esett kint a hó, mi átadtunk egy icipici csomagot anyukámnak, amiben kiscipő volt. Sírtunk örömünkben, boldogságunkban, hát még mikor megtudta, hogy ikreket várunk! Elmondtuk a testvéreknek a karácsonyi napokban, szilveszterkor a barátoknak. Mindenki velünk örült, úsztam a boldogságban.
A 12. héten kiderült, hogy a két babából egy fejlődött tovább. Elszomorodtam, de az orvosom azt mondta: ne akarj ikreket, több a komplikáció, jobb lesz így. Csodálatos hónapok következtek annak ellenére, hogy azért a dokik nyaggattak az amniocentézis miatt. Mondtam nem szeretném. Vetélés kockázata 1-2 százalék, nekem az sok. Teltek a hónapok, nagyon kivirultam, semmi gond nem volt.
Tavasz vége volt, mikor mondta a doktorom, hogy előre láthatóan a kiírt időpontban ő egész hónapban nem lesz Átkerültem egy másik orvoshoz, de ő másik kórházban dolgozott. A 35.hétben voltam, mikor átköltöztünk a kis otthonunkba. Nagyon nem szakadtam meg, de zsákoltam a ruhákat, húzkodtam a zsákokat. Hétfői nap volt, mikor a párkányt tették be, én lehajoltam, feltöröltem amivel rögzítették, és akkor egy olyat görcsölt a hasam, hogy feljajdultam, de ennyi volt. Kedden-szerdán nagy meleg volt, pihentem a kertben a fák alatt, furcsamód sokat aludtam. Anyukám kérdezte, : mozog a baba? Érdekes előtte soha nem kérdezte. Mondom nem nagyon, de előtte se volt egy ficánka.
A védőnőm egy frissen végzett lány volt, nem sok infóval segített. Nem mondta senki mennyit és mikor kell mozgást érezni. Mivel jól voltam nem aggódtam egyáltalán. Csütörtökön mentem a 36.heti vizsgálatra. Ekkor egy olyan orvoshoz kellett mennem, aki genetikai UH- ot csinált a klinikán (nem a kórházban,ahova jártam) Már percek óta vizsgált, mondta az asszisztensnek a baba méreteit, mondta kérjen időpontot CTG-re, NST-re mikor felkiált. B... meg (és mondta az assz. nő keresztnevét) nincs szívhangja!!!!!! Mondom, mi van?????? Ez nem lehet..... Innentől fogva mint valami zombi olyan állapotban voltam. Sírtam, zokogtam, könyörögtem segítsen. Nem tud, mondta.
Férjem kint várt, most először, mert addig mindig egyedül mentem, dolgozott. Néha kicsit irigykedve néztem is a kismamákat, hogy mindenki párban, én meg mint egy lányanya. De ekkor ott volt, fuldokolva borultam a nyakába. Bejött ő is. Ott sírtunk, mondom a dokinak megyek haza..... Azt se tudtam mit beszélek, teljesen zavarodott voltam. Mondta sehova, fel a szülőszobára (fogadott orvosom a másik kórházban) Megkértem, hogy akkor ő legyen velem. Megígérte. Innentől csütörtök 11 órától péntek estig csak sírtam, folytak a könnyeim. Egy percet nem aludtam, szinte tudatmódosult állapotban voltam.
Másnap reggel indította a szülést, tágítottak. Kérdezték kérek-e érzéstelenítést. Gondolom nemet mondtam, mert bejött egy mackós doktor" bácsi" és kedvesen beszélt hozzám, nyugtatgatott, megsimogatta a kezem és mondta, hogy szeretne rábeszélni az érzéstelenítésre. Van elég bajom, nem kell duplán szenvedni. Mondom jó, akkor legyen úgy. A szülés fizikailag nem viselt meg. A doktorom a szemembe nézett és azt mondta: a babán már nem tudunk segíteni, most magán kell segítenie.
Meg KELL szülnie a babát.
A fertőzés veszélye nagy császárnál, főleg nyár közepén. Mint utólag kiderült ez már az 5. nap volt, hogy nem élt a Babám. Egy vérmérgezés és kész vagyok ( a barátnőm úgy halt meg, hogy egy körömnyi méhlepény benn maradt- vérmérgezést kapott) Másnap este sírva, szinte eszméletlenül szültem meg drága kicsi kisfiam. 2200gr, 41cm volt. A doktorom a világ legcsodálatosabb orvosa (nekem), amíg élek hálás leszek neki. Megsimogatta a kezem és azt mondta: Húszévesek nem csinálták volna jobban, ezt így végig, egy hang nélkül. Én annyira vigyáztam magára, hogy 1 év múlva egészséges babája lesz! Ez a mondat egy összetört szívnek, 43 évesen? Mint egy prófécia ez vigasztalt, amit mondott....
Babácskám elkértem miután rendbe tettek, mindenki elvonult. Egy nagyon kedves lány volt a szülésznő. Behozta, bebugyolálva és ringattam sokáig, nem tudom mennyi ideig. Ekkor váltam anyává. Gyönyörködtem benne, beszélgettem hozzá, sírva elbúcsúztam és megígértem neki, hogy megpróbálok olyan jó lenni, hogy találkozzam vele a mennyben.
Megkértem a családot, mire hazamegyek, a bölcső ne legyen ott. Nehéz hetek következtek. A boncolás eredményére vártunk és egymásba kapaszkodva gyógyulgattunk. Rengeteg szeretetet kaptam barátoktól, a férjemtől, így tudtam ezeket a napokat túlélni. Meglett a boncolás eredménye, tulajdonképpen semmi nem derült ki. A babácskám hamvasztás után eltemettük, csak mi hárman, és egy pap barátunk kijött velünk a sírhoz. Örülök, hogy így döntöttünk, megnyugvást ad ott gyertyát gyújtani, szépítgetni a kis emlékhelyét, imádkozni.
3 hónapig tilos volt teherbe esni, a 4. hónapban megfogant egy kis Élet. Boldogságom határtalan volt. 2 nap választott el a Szentestétől., addig kellett, hogy kibírjam a nagy titkot. Férjem, édesanyám akkor tudták meg, hogy csoda történt. 44 évesen babánk lesz. Ha őszinte akarok lenni ez a babavárás nem volt olyan felhőtlen, mint az első. Féltem, nagyon féltem, hogy megismétlődik, hogy elveszítem. Megkértem a szülést levezető orvost, hogy kísérje végig a babavárást és ha velem volt a szomorú szüléskor legyen velem az örömben is. Az amniocentézisre mondott nemet nehezen fogadta el. Azon túl, hogy vetélési kockázata van, mi mondtuk, hogy bármi van, a baba marad. Mi nem fogadjuk el abortuszt semmi körülmények közt. Nem értett vele egyet, de támogató volt ebben is. Nagyon figyelt rám, maximálisan mellettem volt. A 38. héten vasárnap ügyeletes volt. Azt mondta nem akar várni a 40. hétig, biztosra akar menni.
Nem részletezem a szülést, nem egy lányálom persze, de reggeli befekvés megindítás, nem tágulás után, végül este bekönyökölve megszületett a mi gyönyörű kislányunk. Mikor odatették a karomba csak nézett okosan a szemecskéivel, nem is sírt, csak hallgatta, ahogy beszélek hozzá. Az "aranyóra", amit együtt tölthettünk, leírhatatlan...
Pont egy évre, ahogy a doktor úr megjósolta megszületett az édes kis Kincsünk, boldogságunk. Amíg élek hálás leszek neki a profizmusáért, de még inkább az emberségéért. A Jóisten megáldott minket, a fájdalom után megadta a szívünk vágyát. Így lett egy égi kisfiúnk és egy földi kislányunk.
Azért írtam le a történetünket, hátha valakinek reménysugár, ha velünk megtörtént a csoda, vele is meg fog. Szívből kívánom!
(történetünk írója anoním kíván maradni)
