28. hét

Mindig is nagycsaládról álmodtunk, három gyerek volt a terv, az, hogy többen lettek, csak hab a tortán. Teljes mértékben tisztában vagyunk a gyermeknemzés mibenlétével, nem vagyunk hydrák, hogy ivartalan szaporodás útján bimbózással hozzunk létre utódot, a gólyák pedig csak a mesékben hurcolják a gőgicsélő csomagokat.

Az esküvőnk napján már érkeztek a kérdések, hogy mikor jön a baba - aztán, amikor 6 hetes volt a Legnagyobb, megkérdezték, mikor jön a tesó. (Bevallom, ekkor eléggé kiakadtam, még próbáltam feldolgozni a szülésélményt és azt, hogy anya lettem.)  Azóta számtalanszor megkaptuk vadidegenektől kezdve jó barátnak titulált egyénekig a kérdést:

„Minek nektek ennyi gyerek? Nem lesz elég? Már megint terhes vagy?”

Mivel egzisztenciálisan és párkapcsolati téren is rendben vagyunk, szeretjük egymást, nyugodtan élünk, nem szórjuk a pénzt, nincsenek káros szenvedélyeink, ismerjük a határainkat, köszönjük, majd mi eldöntjük, mikor az elég.

Próbáljuk becsületes, kritikusan gondolkodó, az embertársaikat és a természetet tisztelő és védő felnőtteknek nevelni őket. Bízunk benne, hogy jobb hellyé tudják majd tenni a Földet, bármilyen hivatást is válasszanak az életben. Lehet, hogy egyikük dr. Jane Goodall utóda lesz, ki tudja? Bármi lehetséges.

Nehéz visszarázódni a tavaszi szünet utáni mindennapokba. Ketten még mindig náthásak, én sem tudok meggyógyulni a köhögésből, mindeközben újra kell szervezni a következő napok programjait, mert húsvét hétfőn dédipapa elhunyt... A nagy távolság miatt csak szünetekben tudunk szüleimhez utazni, így történt most is, a tavaszi szünet egy részét náluk töltöttük el. Meglátva nagyapámat, már tudtam, itt már csak napok vannak hátra, nem volt jó állapotban. Furcsa érzés volt, hogy a gyerekek kint játszanak vidáman az udvaron, míg bent, az egyik szobában Dédipapa fekszik és csak alszik. Miután hazajöttünk tőlük, érkezett a hívás, hogy elment. Egyrészt természetesen szomorú vagyok, meghalt a nagyapám, a gyász folyamata zajlik bennem. Másrészt tudom, hogy hosszú, teljes és szép élete volt, minden ismerőse becsülte és szerette, valamint hálás vagyok, hogy egy ébren töltött pillanatában a gyerekek éppen besereglettek hozzá és hangosan köszöntek neki, majd csiviteltek, mint a fecskék. Tudták, hogy a Dédipapa beteg, ezért pihen sokat. Még nem mondtuk el a gyerekeknek, mi történt, még nem állok készen, de hamarosan meg fogjuk, naponta emlegetik és kérdezgetnek felőle.

Mivel az élet nem áll meg, Középsőnk tegnap komoly nagyfiúkorba lépett, 3 éves lett, ezt úton-útfélen mindenkinek hangoztatja is hatalmas mosoly keretén belül. Hétvégén fogjuk ünnepelni, alig bírja kivárni a tortát - és az a baj, hogy én is, mert sajnos nagyon kívánom az édeset. A húsoktól émelygek, zöldségek és gyümölcsök közül jelenleg nagy kedvencem a csípős ecetes karfiol, illetve a zöld alma. Mindemellett olyan vagyok, mint Gombóc Artúr: jöhet a kerek, a négyzetes, az ét, a tej, a bármilyen csokoládé. És fagyi. És süti. És keksz. Próbálom magam türtőztetni, a korábban már előfordult GDM miatt félve is mentem a 24 hetes nagylaborra és OGTT-re. Az eredmény? A védőnőm, a várandósságot gondozó orvos és még az asszisztense is megdicsérte, mennyire szép, mert ritka az ilyen. Hihetetlenül szerencsés vagyok! Nagyon visszafogom magam, hogy ez így is maradjon, de az egész mogyorós étcsokoládét nehéz ignorálni... Ezt leszámítva a derekam kezd fájni, a reflux kezd előjönni, a lábaim sem nem a legszebbek. Járok kismamatornára és kedves trénerem kinezio szalaggal szokott megragasztani, ami egy azonnali megváltás a hasam lefelé húzódását és a derekamat tekintve. A Baba hajnalban fel szokott ébreszteni egy-egy új hip-hop tánc bemutatójával, ilyenkor viccesen önálló életre kel a hasam, még bőven van helye mutatványozni...

gagea

A terhesnapló előző részét itt találod:

Két fiú és két lány után ismét várandós vagyok