Szándékosan nem írtam egyetlen sort se a mostanában repkedő „családpolitikai” elképzelésekről, nem vagyok hajlandó se ezerszer lerágott gumicsontokról értekezni, se olyanok kottájából játszani, akiknek „csak” a szakmai hozzáértésével, az emberi tisztességével, nem utolsósorban a jó modorával vagy a nőkről alkotott képével erős problémáim vannak. Ami gondolatot a felszínre dobott bennem ez az egész cirkusz: mi a fenének több gyerek, ha ennyivel se bír a mai társadalom, se mentálisan, se erőforrással, se szándékkal, se türelemmel, se megbecsüléssel.
Megszületnek, esetleg már vajúdó se akad, később nincs a kéthónaposan elvégzendő vizsgálatra időpont, csak hathónaposan – amikor már értékelhetetlen az eredmény. Kéne rámpa a babakocsi-tologatáshoz, ugyan már, örülj, az agglóban járda sincs. Babakocsin-pelenkán 27 százalékos áfa, ne firtassuk, ki mire költi. Egy gyereked van? Az kevés. Kettő? Így akarsz dolgozni? Három? Nyakon öntenénk adókedvezménnyel, ha kapnál olyan jól fizető munkát, amiből levonhatod. Vállalkozol? Te bajod, arra nem jár. Bebuktad, lebetegedtél, elhagytak, megözvegyültél? Egyéni szociális probléma.
Bölcsőde? Teccett volna előbb jelentkezni, kövérebb borítékot vagy magasabb kapcsolatot villantani. Nagyívű bölcsődefejlesztési tervek, mindig a következő három évre, főleg választások előtt, utána csönd. Vagy rendelet, hogy családi napköziben nincs támogatás innentől, ha te üzemeltetheted a családi napközit, nézz gazdag kuncsaft után vagy zárd be a boltot.
Óvoda. A tizennyolc főre tervezett csoportszobában huszonhatan, Danit azért vettük be, mert háromnak számít, így elférnek az ágyak, ami baja van, ahhoz nem értünk. Nem akarok oviba menni, megvert a Dani. Nem akarok oviba menni, én vagyok a Dani, akivel nem akarnak játszani. Nem akarok oviba menni, én vagyok a dadus néni, aki nem bírja fizetésből fenntartani az albérletét. Nem akarok oviba menni, én vagyok az óvónő, portfóliózni kéne a minősítésre, a húgom gépén, senki se tanított, hogy kéne megcsinálni, ha nem megy, másnap a gyerekekkel kiabálok.
Iskola. Sótlan-ízetlen-tartalmatlan menzaleves, ingyenes órán ingyenes könyvből nem értett, meg nem tanulható anyaghoz borsos árú különóra. Elitiskolás nagypolgári nevelést kapott gyerekre méretezett ismeretanyag, a zsákfaluban is, gyerekek, akiket már elsőben leírtak, soha nem tanított anyagból felvételik. Hangzatos szavalatok mögött túlterhelt, frusztrált tanárok tömegei, rossz esetben kiégett, közönyös felnőttek, akiket a puszta „gyerekség” is idegesít már, köztük a még küzdő, esetleg szerencsésebb adottságú jók, akik kiragyognak ugyan, de rendszerszinten kevés az egyéni, mindennapi csoda. Siess fiam, tem-pó, tem-pó, ezt hallja otthon és ezt hallja az intézményben. Gyereknapon íráslecke, mínusz tizenötben reggel hétkor nulladik óra, rosszabb helyeken hat-hét órányi görnyedés a padban, középiskolától két-három óra görnyedés a lecke felett otthon, jaj, ezek a gyerekek, hogy nem mozognak eleget, bezzegazénidőmben. Nyolcvanas években rekedt kollégium, cigi a vécében, tanműhely már nincs, gyakorlóhely még nincs. Reménytelen küszködés az évente háromszor változó angoltanárok alatt a nyelvvel, szerencsés kisebbség bezzeg használja, félévente jár csak haza, aztán esetleg már akkor sem. How are you anyám, kapcsold be a Skype-ot.
Példát, azt mutatunk, abból tanul a gyerek, ugyebár. Egyfolytában, napi huszonnégy órában. Frankón meg is tanulja, a közúti ordibálástól a négybetűs szavakig, megtanulja, hogy problémamegoldás helyett lehet hisztizni, verekedni, összeomlani, gyanakodni, saját problémákat is másra fogni, kifogást, felmentést keresni, vetíteni, önmagunknak is, szorongásra-kisebbrendűségre magunk elé emelni hamis legendákból épített felsőbbrendűségi tudatot, a harmadik feles után el is hisszük, szlovák rendszám felett nagymagyarország-matricával, ezoterikus idézetekkel.
Menj innen Editke, sík ideg vagyok mindentől, a tizennégy órás műszaktól, a négyórásra bejelentett, zsebbe dugdosós fizetéstől, az egésztől, milyen mobilt akarsz már megint...? Piaszagú puszik a lakásajtóban, cigi az erkélyen, nyugtató a cukorkás dobozban, sütik a tévésorozat előtt, kutyának felmondott vers. Naponta ismételt lecke 3D-ben, hogy kell eredményesen fogatlan-fogalmatlan alkoholistává töpörödni, nyalni, nyelni, taposni vagy kushadni. Térdig érő gaz, eldobált csikkek közt sörösdobozok a játszótér mellett. Otthon hömpölygő színes műanyagtenger, de néha mintha egyik se lenne az igazi. Panelban röpködnek a panelszövegek, azt is megtanulja, hibátlanul mondja fel húsz év múlva, zsigerből. Nekteksemmisejó. Olyanvagymintazanyádazapád, soseleszbelőledsemmi. Minekjáraszádegésznap? Most mit hallgatsz fiam, megkukultál?
A rendkívül gyerekbarát magyar társadalomban havonta vernek agyon egyet a statisztikák szerint, leginkább a legközelebbi hozzátartozóik. Emeletről ledobott féléves, tóba-Dunába lökött egy-háromévesek, elképzelhetetlen módon kínzott nyolc-tízévesek, súlyos mentális problémákkal küzdő, nulla problémamegoldó képességgel felvértezett, magukra hagyott felnőttek gondjaira bízva. Aki életben marad, azokból is sokakat vernek - pofonnal, szavakkal, közönnyel.
Jaj neki, ha nem olyan családba kerül, aki vigyáz rá, törődik vele, küzdi át magát vele egészségügyi és oktatási rendszeren. A rendszer a vállát vonogatja, filléres gondokkal küzdő lakásotthonokban élő, jobb ingatlanokból röviden kipaterolt, szakmát nem szerző intézetis gyerekek leginkább csak problémahalmazként jelennek meg. Szegénységbe lökött, hajdan jómódban élő fiatal pár - csak annyit tettek, hogy örökbe fogadtak két súlyos örökséggel terhelt kétévest, pedig örökbe fogadni állítólag dicséretes cselekedet.
Nem általános, hogy mosolyra mosoly, sírásra vigasztalás, próbálkozásra biztatás a válasz, a tágabb környezetben sem. Sivár rendelői folyosókon vasvillatekintet, ha nem várakozik csendben-türelmesen órákat középfülgyulladással, lázasan. Nevelje meg a kölykét, énekelt a folyosón, focizott a társasház udvarán, vécére akart menni órán. Ide ne hozza, nincs a nevelési programban SNI integráció. Mi az, hogy diszlexiás, ezek már mindent kitalálnak, csak tanulni ne kelljen, mi az, hogy harminckét kiló, dobd csak szépen az ötkilós medicinlabdát, hát ez édes fiam, egy kettesre nem elég. Felnőttkorban egyszer csak rájön: futni tulajdonképpen jó, nem kell „nyelvtehetségnek” lenni két év Svédország után, ha le akarja tenni a szakvizsgát, a startupban már nem arra kíváncsiak, mit nem tud, a pszichológus pedig óva inti: tovább ne adja ezt a saját gyerekének.
Jó itt most gyereknek lenni egyáltalán? Lennénk-e itt szívesen gyerekek? Járnánk abba az iskolába-óvodába, ahova ő jár? Tudnánk mindennap számot adni az aktuális tudásunkról, megtanulnánk annyi idő alatt, amennyit neki adunk rá? Viselkedünk-e úgy, ahogy tőle mi elvárjuk? Vagy épp az idegesít, hogy tükröt mutat: igen, így beszéltek, így bántok egymással, ennyire tisztelitek magatokat és egymást, így bántok velem, ennyi figyelmet, türelmet és erőforrást szántok rám. A gyerek nem „emberierőforrás”, eszköz vagy játszmák tárgya, és a szép szavak mögül kivigyorog a valóság: tettekben, napi kiképzésben nem is olyan nagyon gyerekbarát ez a közeg, ahol élünk.
Vakmacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
