50. hét

Találkozások hete volt ez a mostani - sok régi és új baráttal tudtunk összefutni a Balatonon, ami ennyi hónap bezárkózás és online beszélgetés után a jobbnál is jobb volt. Kezdődött mindez pénteken, a leérkezésünk másnapján.

Reggel még azt hittem, hogy a nap legnagyobb száma az lesz, hogy a Kicsi új szóval gyarapította nem túl bő (legyünk őszinték: egyszavas) szókincsét - eddig ugye csak a hopp-ot mondta ki még tavasszal, mint felismerhető szót, de később azt is elfelejtette és maradt a halandzsa. Most azonban kiderült, hogy tud ő mást is, ha akar - ugyanis egyszer csak fogta magát és elkezdte mondani, hogy hinta (vagy ahogy ő mondja sajátos hangsúlyozással: hííííí-nta. Mondanom se kell, hogy a balatoni hintaágy volt az ihlető.

Már épp az ebédhez készülődtünk, mikor beállított hozzánk egy baráti házaspár - váratlan, de nagyon kedves látogatás volt ez, hiszen a covid miatt már majdnem két éve nem láttuk egymást, mert ők is külföldön meg mi is, és ha egyikünk épp Magyarországon járt is, sose egyszerre voltunk itthon. Közben nálunk és náluk is született egy-egy kisbaba, így most végre nem csak skype-on, hanem élőben is megcsodálhattuk egymás gyerekeit. Állati édes kislányuk van, egyfolytában mosolyog - és Kornél mellett olyan aprónak tűnt, hogy szinte alig éreztem a súlyát, mikor a kezembe fogtam és megszeretgettem egy kicsit. Kornél persze azonnal rámozdult a kiscsajra - a szimpátia kölcsönös volt, egyfolytában a másik felé nyúlkáltak, hogy elérjék egymás kezét. Meghívtuk őket ebédre is - igazán családias volt a hangulat, még pár fotót is lőttem emlékbe.

Miután elmentek, mi öten és apukám (aki szintén velünk maradt a nyaralóban), lementünk a strandra és kora estig elpancsoltunk ott a vízben. Ez mindenkit jól leszívott, úgyhogy a vacsora és fektetés után csak bezuhantunk az ágyba, beszélgetni se igen volt erőnk. Hajnali egy körül aztán arra ébredtem, hogy valaki óbégat.

- Jó a buliiiiiiiiii - üvöltötte kappanhangon egy férfi, miközben zene foszlányai hallatszódtak a háttérből. Óvatosan körbekémleltem a sötétben: szerencsére se a gyerekek, se a férjem nem ébredtek fel a bosszantó (egyben baromi vicces) hangoskodásra. A „buli” 3-4 házzal arrébb mehetett és hallatszott, hogy már senki sem szomjas arra, mert két csaj vokálja is kísérte az épp karaokezni próbáló fazont. Pont elég messze voltak ahhoz, hogy ne fogjon el a kísértés, hogy átkopogjak hozzájuk - de ahhoz meg pont elég közel voltak, hogy ne tudjak tőlük visszaaludni. Úgyhogy csak forgolódtam és próbáltam megtippelni, hány óra lehet, míg a többiek mélyen szuszogtak körülöttem a házban… egy darabig.

Ugyanis hamarosan nekiállt dörögni az ég, de úgy, ahogy csak a Balaton felett szokott: óriási zendülésekkel, mintha épp megnyílnának az egek és itt lenne a végítélet pillanata. A nagy mennydörgés felébresztette a Nagyot és fel is kelt miatta (Anya, megijedtem, mi volt ez?), majd miután őt megnyugtattam és visszafeküdt, jött a Középső is, hogy felébredt a Nagyra. A jövés-menésre meg sugdolódzásra persze az apjuk is felébredt - és egyúttal meghallotta a pár házzal arrébb üvöltöző társaságot is. Elég ideges lett, de nyugtattam, mondván: szombat este van, ha hajnali egy el is múlt már, énekelgessenek csak, majd rájuk szól lassan valaki, ne ő intézkedjen. Úgyis itt az eső is, már dörög, ha leszakad az ég, csak abbahagyják.

Ebben igazam is lett, mert hajnali kettő felé tényleg megérkezett a vihar és a kornyikálást abbahagyták - de addigra már teljesen kiment az álom mindkettőnk szeméből, úgyhogy ahogy meghallottuk az első cseppek kopogását a tetőn, már rohantunk is ki, hogy beszedjük a teraszon felejtett törcsiket, ruhákat, abroszt, párnákat, sebtiben mentve a szajrét az égi áldás elől be a házba. Miután minden biztos helyre került, ismét kényelmesen elvackoltuk magunkat a férjjel és egymást átkarolva hallgattuk az egyenletesen zuhogó nyári záport a sötétben. Már épp kezdtem lemenni alfába, mikor az esőfüggönyön át egyszer csak felcsattant a kappanhang:

„Még mindig jó a buliiiiiiii!”

Mondanom se kell, a továbbiakban sem sokat aludtunk, reggel pedig táskás szemekkel, fáradtan ébredtünk.

Balatoni keresztelő
 

Pedig aznap volt Kornél keresztelőjének napja, úgyhogy ideje volt, hogy elkezdjünk készülődni. Miután a Kicsit megetettem, rendbe tettem, ittam egy gyors kávét, a nagyoknak pedig kivételesen megengedtem, hogy mesét nézzenek és az apjuk felügyeletére bíztam őket. Részemről a készülődést azzal kezdtem, hogy kocsival átmentem az unokanővéremhez (egyben a leendő keresztanyához) a szomszéd faluba, hogy együtt készülődjünk a Nagy Alkalomra. Mivel a hajam nagyon megnőtt és Kornél folyton huzigálja, muszáj volt valahogy felkötni, nehogy a szertartás közben véletlen úrinőhöz méltatlan szó csusszanjon ki a számon. Ruhának egy gyönyörű azúrkék, puha lenvászonból készült, derékban hímzéssel díszített, földig érő darabot választottam, ezért valami olyan frizkó kellett hozzá, ami egyszerű, de mégis mutatós. Én nagyon béna vagyok frizurakészítésben, úgyhogy megbeszéltük, hogy ő lesz a fodrászom és egy a ruhához illő, görögös feltűzést csinált nekem. Gyönyörű szép lett. Ki is sminkeltem magam és még reggelit is kaptam náluk - ami jól is jött, mert addig egy falatot se ettem - aztán már rohantam is vissza a többiekhez.

Először a két nagyot öltöztettem fel a már tegnap este kivasalt és előkészített ünneplőjükbe: fehér gyolcsing, bézs nadrág. Az apjuk minimál zselével megigazította a hajukat - mind a ketten annyira szépek voltak, mintha divatlapból léptek volna ki! Aztán Kornélt kezdtük öltöztetni - kettesben, mert úgy feszítette magát és vonaglott, mint egy sajtkukac - de végül csak sikerült ráadni a már májusban beszerzett ruhácskáját: patyolatfehér ing lágy gyolcsanyagból, pont, mint a tesóié, hozzá kantáros kis nadrág, világosbarna bézs színben, fehér zokni és a Nagytól örökölt keresztelői cipőcske.

A cipőfeladást (melyhez jelentős testi erő bevetésére is szükség volt) végül a szüleimre bíztam, mert én még mindig nem voltam készen. Gyorsan felöltöztem hát - férj már ültette a gyerekeket a kocsiba - aztán elporzottunk a templomhoz. Kornél szerencsére elaludt a kocsiban - titkon reméltem is, hogy így lesz, mert a 11 órás szertartás már majdnem az alvásidejére esett volna, és ha fáradt, akkor hisztis - így viszont egy kis alvással rápihent annyira, hogy szépen kibírta az egész felhajtást. Arra se ébredt fel, hogy megérkeztünk és leparkoltunk - úgyhogy nyitva hagytuk az ajtaját és hagytuk, hadd aludjon még egy kicsit az árnyékban, míg mi fogadtuk az érkezőket.

A templomnál már gyülekezett a nép. Elsőként nagymamámat láttam meg, aki egy padon üldögélt a templomajtótól nem messze - botja a padnak támasztva, kézitáskája az ölében pihent, a keze összekulcsolva rajta és csak várt. Ahogy kiszálltunk, már szaladtak is hozzá a fiúk és szeretettel kiabálták: Dédi, dédi! Nagynéném is ott volt - természetesen rögtön cukrot és csokoládét akart osztani a gyerekeknek, de megkértem, hogy templom előtt már ne adja oda nekik, mert csak összekenik magukat vele (azt már csak magamban tettem hozzá, hogy totál fel is pörögnének tőle és kezelhetetlenek lennének teljesen). A Középső ezt hallván rögtön bevágta a durcit, majd miután ez sem segítette hozzá a vágyva vágyott édességhez, tüntetőleg elvonult a templomkert sarkába, nem állt szóba senkivel és végig morcos arcot vágott a fotózás alatt is.

Megérkezett ugyanis a barátnőm a kislányával és a férjével, aki mellékállásban fotós, úgyhogy kihasználva a jó időt, rögtön neki is láttunk a csoportképek, családi fotók készítésének, hogy ne egyszerre kelljen majd az összeset a keresztelő után. Ehhez viszont fel kellett kelteni a nap sztárját, a Kicsit - szerencsére pont jó pillanatban ébresztettem fel, mert egyáltalán nem sírt. Pislogott és érdeklődve nézelődött körbe a kezemből. Nagyon tetszett neki a nagy tömeg, a sok arc és a fényképezkedés is - igazán passzol rá a csillagjegye: mint minden Oroszlán, ő is imád szerepelni és a középpontban lenni. Míg fotóztunk, több autós még dudált is nekünk a templom mellett elhaladva - szerintem azt hitték, esküvőt tartunk.

Tizenegykor végül mindenkit betereltem a templomba. Az ablakokon besütött a nap, amitől az egész templom belseje szó szerint aranyfényben úszott - gyönyörű volt. A két jelenlévő nagyi rákezdett a bevonuló énekre, és lassan csatlakoztak hozzájuk a többiek is (már aki tudta a szöveget!). A keresztszülők - a két unokatestvérem - mi a férjemmel és Kornéllal a templom ajtajában vártuk, hogy megszólaljon az ének és az oltárhoz mehessünk. Az unokanővéremmel menet közben összevillant a tekintetünk - a több mint harminc éves barátságunk most egy újabb emlékkel gyarapodott. Hogy ő mire gondolt, azt nem tudom, de én arra a megszámlálhatatlanul sok nyári délutánra, amikor vele és a tesójával, (a keresztapával) együtt játszottunk, bunkert építettünk a folyó partján, végeláthatatlan kártyapartikat vívtunk, tábortüzet raktunk, a padláson turkáltunk vagy regényeket olvastunk, míg csak a mamák ránk nem szóltak a konyhából (ahol természetesen mindig volt valami tennivalójuk), hogy irány készülődni az esti misére - és mi zúgolódva ugyan, de azért fürgén kísértük őket a templomkapuig, ahol minden tiltásuk ellenére is a kórusba szöktünk mellőlük és az orgona sípjai mellől nézzük őket a magasból, míg a csak és kizárólag öreg nénikből álló imakör egymás után darálta a sok Most segíts meg Máriát.

A Kicsi ismét csak élvezte, hogy ő van a középpontban és a keresztelő első öt perce után - ami alatt lenyűgözve tanulmányozta a pap bácsi kissé már tar homlokát - megfordult a kezemben, és nekiállt integetni a hátam mögött, a padokban álló szépszámú rokonságnak. Próbáltam visszafordítani a pap felé, de erről szó sem lehetett - ő csak elegánsan integetett a vállam felett csodálói felé (mondanom se kell, hogy mindenki olvadozott és adta alá a lovat a visszaintegetéssel). Épp ekkor ért oda az atya a szövegben, hogy a gyerek védőszentje Szent Kornél pápa lesz - mire rögtön az jutott eszembe, hogy a nagy előd integetését már remekül tudja imitálni. 

Azért amikor a keresztszülők a víz alá tartották, kissé elérzékenyültem, amikor pedig Kornél a gyertya lángja után kapkodott, pont olyan volt, mint hat évvel ezelőtt a Nagy, aki pont ugyanúgy meg akarta fogni azt a saját keresztelőjén, mint most ő. 

A szertartás után egy nagy csoportképet készítettünk, befejeztük az utolsó fotókat is azokkal, akik először lemaradtak, majd elindultunk az étterem felé, ahol az ebédet tartottuk. Mivel alig két hét múlva szülinapja is lesz a Kicsinek, úgy döntöttem, nem csődítem újra össze a nagycsaládot, ez most egyben előszülinapi ebéd is lesz. Minden szuperül sikerült, mindenki jól érezte magát, és még az időjárás is kegyes volt hozzánk, mert csak a desszert után szakadt le megint az ég. Maga az ünnepelt is elemében volt, a nap megkoronázásaként (és szülinaposként) még egy emeletes, házilag készült meglepetéstortát is kapott az újdonsült keresztszülei anyukájától. Igaz, addigra a többség már úgy érezte, hogy egy morzsa se férne belé, de azért becsülettel megkóstolták a tortát is, két villa erejéig maga a Kicsi is - aki egyébként folyamatosan vesztette el ruháit az ebéd alatt, először csak a nagy nehezen ráadott cipőt, majd a zoknit, végül a nadrágot, hogy a végén egy szál body-ban és ingecskében feszítsen a fotókon.

Itt még csak a cipő és a zokni hiányzott

És végre elkezdődött az igazi nyaralás
 

Vasárnap. Végre csak mi, öten! Kornél reggel hat után ébresztett, amikor is enni kért, aztán az ágyunkban még visszaaludt egy picit. A szürke nyári hálózsákjában épp olyan volt, mint egy kis fóka, ahogy befúrta magát kettőnk közé. Az sem zavarta meg, hogy a bátyjai háromnegyed hétkor szintén felkeltek, ő még negyed nyolcig horpasztott mellettük.

Pedig NAGGYON sok dolgunk volt, mert eddig még semmire se volt igazán idő. Listázom:

- ruhákat egyebeket végre elpakolni, bőröndöket felszámolni, mert erre eddig a sok program közepette nem volt idő
- a Középsőt megtanítani biciklizni
- a kertet rendbe tenni.

Aztán mindezekből nem lett semmi, hiába raktam össze fejben, mert jött az eső, már korán reggel. Később kisütött a nap, de úgy, hogy akkor meg majd’ megsültünk. A Kicsi azzal szórakoztatta magát, hogy mindenáron fel akarta venni a Nagy papucsát. Korábban az istennek se lehetett a lábára semmit rátenni - most meg egyfolytában azon mesterkedik, hogy valaki papucsát megszerezze és felvegye. Párszor rásegítettem hát a kövér talpacskákra a Nagy cipőjét, de túl nagy volt neki, úgyhogy inkább elővettem a szandálját, ráadtam és abban gyakorlatozunk. Ő sétált, én sétáltattam, mert azért botladozott még rendesen a szandikban, abban is meg kell tanulni ugye járni. De nagyon élvezte. 

Amúgy is rengeteg dolga van: folyton rendezkedik. Egyfolytában pakol, persze mindig valami olyat, amit nem kéne. Fél kettő tájban, mikor elaludt végre, a fiúk lementek az apjukkal a strandra. Húsz perc nem telt el, eleredt az eső. Olyan jóféle, csendes nyári zivatar volt ez, szinte hangja se volt, csak az esőfüggönyt lehetett látni. A hintaágyba telepedve, a terasz menedékéből néztem a természet játékát, hátteret pedig a házzal szemben lévő, smaragdszínben pompázó erdő adott. Hallgattam az esőt. Bámultam az erdőt. Lassan rákezdett az ég a dörgésre és érezni lehetett a szél által felkevert por szagát meg az eső illatát. A cseppek egyre sűrűbben szaporázták. Gyönyörű volt. Nem is tudom, mikor éreztem magamat utoljára ennyire relaxáltnak. 

Az idillt a baba sírása törte meg, aki felébredt. És indult a nagyüzem: amint az eső elállt, megközelítőleg 186-szor mentünk fel és le a teraszra vezető két lépcsőfokon, és 2477-szer a kapuig vezető úton, aztán vissza, majd megint a lépcsőn a teraszra fel. 

Találkozások
 

Hétfő. A fiúk épp a túró rudi csomagolásokon talált olimpiai kártyák osztogatásával és az azokon lévő érmek számolgatásával vannak elfoglalva. A Kicsi a hűtőajtóról leszedett mágneses betűk közül hozza felém totyogva az egyiket, aztán a kezembe teszi, mintha valami kincset adna át. A férjem morog, mert nincs hétágra sütő nap már reggel nyolckor, és úgy tűnik, hogy ma már nem is lesz harminc fok (aminek én örülök, ő viszont csak akkor érzi nyárnak a nyarat, ha dögletes hőség van). Végül ráveszi magát, hogy lenyírja a füvet - amiben mindhárom gyereke aktívan részt akar venni. A Kicsit elviszem inkább magammal összeszedni a lepotyogott almát és szilvát, az nem olyan veszélyes művelet - ha csak azt nem veszem annak, hogy minden felszedett rohadt gyümölcsöt a szájába akar tömni. Jön is, kezében a kis piros gereblyével, ami még az enyém volt, és amit ő kvázi botnak használ, mert arra támaszkodik, mint valami harmadik lábra.

Délután aztán végre a Schmüle-féle nokeddliszaggató is révbe ér nálunk - nem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg a kezembe foghatom majd, de annyi szervezés után végül is csak sikerült nyélbe ütni egy minitalálkát velük, hogy odaadják. Szuper volt élőben is megismerkedni - a hadizsákmány pedig a legjobb helyre került, mert nálunk mindenki nagyon szereti a nokedlit.

Kedd. Alig öt napja, hogy itt vagyunk, de Kornél ebben a rövid időben is szemmel láthatóan rengeteget fejlődött. Megtanulta egyedül átlépni a küszöböt, és gömbölyű kezével le-fel kapcsolgatni a villanyt. A strandon mindenki a barátja: mindenkihez odamegy, incselkedik velük, mosolyog rájuk, integet nekik. Talált magának új nagymamát és egy sereg pótanyukát is - nem csoda, minden nap legalább háromszor körbejárjuk a strand összes 0-tól 90-ig terjedő nőnemű vendégét és mindegyikkel csajozik egy kicsit, Végül óriási lendülettel rohan a Balatonba - hogy aztán 5-6 lépés után fenékre tottyanjon és úgy nevessen saját magán, mint a vadalma. Végül óriási koncentrálással nekiáll sarazni, és órákon át élvezettel csinálja.

Minden, a parton hagyott papucsot fel akar próbálni - viccesen néz ki a kövér kis lába a nagy férfi meg női papucsokban. A napszemüvegemet századszorra is lehúzza a szememről, hogy ellenőrizze, tényleg még mindig én vagyok mögötte. Minden edényt, dobozt, bébiételes üveget folyton be akar zárni, a kerti csapnál gondosan megmossa az összes kavicsot, egész nap dünnyögi a hiiiii-nta hiiiii-nta-t, lazán felnyúlkál az asztalra és kunyerálja az ételünket, miután ő már megebédelt, egy órán át túr lelkesen az iszapos homokban a tóparton és aztán lefáradva a sok eseménytől, kétpofára zabálja a sárgadinnyét, levét természetesen a pokrócra csöpögtetve. Imádom.

Bezzeganyák randija
 

Szerdán egy orvosi időpont miatt fel kellett ugranom Pestre - hogy aztán visszatérve a Balcsira, egy spontán leszervezett strandrandin délután találkozzunk színváltószemű lánnyal és a gyerekeivel. Annyira cukik voltak, ugyanis fogták magukat és átjöttek hozzánk, hogy élőben is találkozhassunk.

Bár az én két nagyobbikom nem sokkal a megérkezésük után továbbment, mert ottalvós buliba voltak hivatalosak a pár faluval arrébb nyaraló unokaöccsükhöz, de őszintén mondhatom, hogy így is mozgalmas délutánt töltöttünk együtt. A legjobb talán az volt, hogy az eddig a fejemben róluk őrzött kép hirtelen 3D-sé vált, és mindannyian megelevenedett, élő, mozgó emberekké váltak. A két bezzegbaba nagy egyetértésben rágta a pufit a pokrócon, miközben kedvtelve nézegették egymást, a lányok percenként jöttek valami új dologgal, hogy aztán a következő pillanatban a szélrózsa minden irányába fussanak el, míg mi pertut ittunk egy-egy meggyes sörrel és igyekeztünk úgy beszélgetni, hogy azért a gyerekeket is végig szem előtt tartsuk.

A találka olyan jól sikerült, hogy egyikünknek se akaródzott hazamenni és megszakítani  a beszélgetést - szerintem órákon át tudtuk volna még folytatni, mert mindig csak belekaptunk egy-egy sztoriba, amiról a másiknak eszébe jutott egy újabb sztori meg egy csomó kérdés, amire válaszoltunk, de közben arról megint eszünkbe jutott valami. De minden jónak vége szakad egyszer, úgyhogy megbeszéltük, hogy majd folytatjuk, ha lesz rá lehetőségünk, felcuccoltunk, kikísértem őket Kornéllal a parkolóba, aztán integettünk és ők elrobogtak. 

Bár féltem tőle, hogy a Kicsi hazafelé elalszik majd a babakocsiban, mert a rendes alvásidején már jóval túl voltunk, de úgy feldobódott az eseményektől, hogy nemhogy nem aludt, hanem egész úton hazafelé trillázott, énekelt, ment a brr-brr és prr-prr, dádádá és társai. Itthon megmosdattam (egy tonna homok távozott a lefolyóba), megkapta az esti tápját és már ájult is be az ágyba - így is egy órával tovább maradt fenn, mint szokott.

Shadow

A babanapló előző részeit ide kattintva>>> olvashatod el.