Kismama napló – 12. rész – Nem kérdeztem

22-23. hét – Újabb mélyponthoz érkeztünk, de hát úgyis azt mondják, hogy a várandósság egy érzelmi hullámvasút, akkor miért is ne igazoljuk ezt? Biztosan velem van a gond, efelől semmi kétségem, mégis kicsit unom már, hogy mindenkinek muszáj valamilyen megjegyzést tennie a terhességgel (és kiváltképp az enyémmel) kapcsolatban, unom már, hogy mindenki mindennek a szakértője, és ezt feltétlenül tudatnia is kell velem, és azt is unom, hogy ami csak lehet, az közbejön, így mindig újabb hetekkel csúszik a költözésünk.

Viszonylag sok olyan anyuka vagy olyan anyukának a rokona/ismerőse vesz kerül, akik pocsékul voltak legalább egy kis szakaszában, de inkább végig a terhességüknek, ezáltal amikor én a „Hogy viseled?” kérdésre nem kezdek panaszáradatba, szinte felháborodnak, hogy hát az meg hogy lehet.

A hétvégén egy családi pofaviziten kaptam meg, hogy nekem milyen könnyű, hogy se egy rosszullétem, se étvágytalanságom, se semmim sem volt előzőleg és most sem, bezzeg az XY-nak, na, neki aztán nagyon rossz volt, mégis szült x db gyereket.

Nem tudom, hogy ez engem miért kellene érdekeljen, hogy másnak mennyivel jobb vagy rosszabb, de amikor az a mondat is elhangzott, hogy „Le a kalappal előtte!”, akkor azért elmorzsoltam egy röhögést, hogy bizony, ő egy hős, amiért így is vállalta a gyerekeket, és hát mind tudjuk, hogy kötelező volt.

Az is eléggé lerágott csont már, hogy milyen válogatott ijesztgetések mennek, hogy majd most megtudjuk, hogy mi fán terem a szülőség, mert hát egy gyerek az nem gyerek, az mintha nem is lenne, de majd, ha már kettő lesz, na majd akkor ez lesz, meg az. Hogy a szülés sokkal fájdalmasabb lesz, hogy a második gyerek már sosem lesz el magában, mindig szórakoztatni kell majd, és hogy csoda lesz, ha nem megy rá a házasságunk, stbstbstb. Ezekben amúgy az a legviccesebb, hogy egyébként nem kérdeztem semmit, mégis mindenki úgy érzi, hogy feltétlenül meg kell mondania a frankót, és lehetőleg az ne valamilyen pozitív, támogató tartalom legyen, hanem mindenképpen elrettentő példa.

Tudom, hogy mindenkinek mindenről van véleménye, és hogy sokan kényszeresen közlik is ezt az emberrel, ha kell, ha nem, de hogy én mindig kifogom ezeket a megmondóembereket, az különösen érdekes. Pedig esküszöm nem kérdezek, és próbálom semlegesre venni a hangnemet, amint valamilyen okoskodásba csap át a beszélgetés, de a legtöbben egyáltalán nem veszik észre magukat.

Még arra sem sikerült rájönnöm, hogy olyankor mi a teendő, ha látatlanban, távdiagnosztizálják a bölcsis nevelők a fiamat, és megkérnek, hogy ne vigyem másfél hétig, mert egy nap kétszer köhög egyet, de amúgy meg tele van a csoport olyan gyerekekkel, akiknek az álláig folyik a zöld taknya.

Nem az a gond amúgy, hogy ő nem mehet, hanem hogy egészen más játékszabályok vonatkoznak mindenkire. Azt már meg sem említem, hogy az orvosi igazolás a gyógyultságról szintén csak bizonyos gyerekektől elvárás, másoknak szülői bemondásra is elhiszik. De bizonyára itt is az én beállításaimmal van valami probléma. Na, de majd ha megszületik a kisebbik fiam is, biztosan nem lesz időm már ilyenekkel foglalkozni.

Vigyázzatok magatokra és egymásra!

Anna