Most jött el az életemben az a pont, amikor szeretném megosztani a nehézségeimet, hátha csak egy kicsit is tudok segíteni másoknak ezzel.

30 éves vagyok. Elég korán elkezdtem dolgozni (a mai trendhez képest) 21 évesen. Kinek mi. Egyetemre jártam, sajnos családi okok miatt nem fejeztem be... de nyilván sok ember életében történik ez így vagy hasonlóan. Visszatérve tehát 21 éves korom óta dolgozom. Szinte mindig jó pozíciókban dolgoztam.

Van egy szép, egészséges kisfiam egy segítő, szerető, nyugodt élettársam. Tehát körvonalakban egy „jó” életem… és mégsem vagyok boldog.

Biztos sokan éreztétek már, amikor elég fiatalon úgy érzitek, hogy teljesen kiégtetek. Tudom, ez úgy hat, mint egy sablonszöveg, de nem. Ilyen ténylegesen létezik. A mai megváltozott, rohanó világban az emberek egyre korábban égnek ki és fáradnak el, lesznek betegek és feledkeznek meg önmagukról, az élet boldogságáról és élvezéséről.

Ami személy szerint engem is érint. Szóval ismét visszakanyarodva, 30 éves vagyok, elméletileg minden happy, de mégsem. Pánikbetegségben szenvedek közel 8 éve. Minden az első munkahelyemen kezdődött, amikor is a munkahegyekből ki sem látva egyszer csak a szervezetem csillingelt, hogy na, most akkor szépen állj, mert ha nem, akkor gondban leszünk.

Egy buszmegállóban kapott el az első rohamom... Na, az az érzés az, amit a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnék. Nem sorolom fel a tüneteket, mert az egy olyan embernek, aki pánikbeteg és soraimat olvassa, nem tesz jót. Akit nem érint, utánaolvashat.

Nos, mindenféle vizsgálat következett, hogy nem komoly-e a baj. Kiderült, nem szervi probléma okozza, hanem az én agyacskám. Ami szépen lassan átveszi felettem az irányítást, és sok behatásom nincs felette... illetve akkor még azt hittem...

Teltek-múltak a hónapok, ilyen gyógymód olyan gyógymód. Én nem voltam hajlandó nyugtatókat szedni. 21 évesen nehogy már úgy kelljen élnem az életemet, hogy le vagyok szedálva... Na, nem, azt már nem. Jártam pszichológushoz (ami ideig-óráig segített), jártam pszichiáterhez, ahol kaptam egy szerotoninszint-visszavételgátló gyógyszert, ami nem szedál le, csupán a napi boldogsághormonomat tartalmazza. Ezt szedtem elég sokáig, míg úgy döntöttünk párommal, hogy belevetjük magunkat a gyermekvállalásba. Ezt a gyógyszert terhesség alatt, ill. szülés után sem lehet igazán szedni, így természetesen abbahagytam szépen lassan.

Megszületett kisfiam, teltek-múltak a hónapok, ő csak cseperedett felfele, én pedig egyre mélyebbre kerültem ismét. Jöttek a rohamok. Emiatt úgy döntöttem, hogy újra elkezdem szedni a gyógyszert, de csak csökkentett adagban. A rohamok elmúltak, javult a helyzet. Nem mondanám, hogy teljesen megoldódott minden, de azért lényegesebben jobb volt, mint előtte. Viszont megtanultam kezelni ezt a helyzetet.

Visszatértem a munkahelyemre időközben, ahonnan várandós szabadságra mentem.

Meg kell jegyezzem, a főnökömmel sosem volt fényes viszonyom, de úgy voltam vele, hogy mindenhol ez van. Mindenhol van rossz, túl kell lendülnöm ezen.

Gondoltam én... csináltam a napi feladataimat... mindig jött valami, ami visszarántott. Többek között a fentebb említett személy. A munkanapok repültek, aztán bejött a Covid-járvány. Én a kisfiammal itthon, közben dolgoztam. Bölcsi bezár, mindenki beteg, így úgy döntöttem, hogy nem viszem vissza a őt a bölcsödébe, hanem itthon maradok vele, amíg nem lesz ovis. Közben pedig dolgozok. Gondolnák mások, hogy mennyei manna ez így... hát nem az. Ahogy említettem, a munkanapjaim egyre nehezebben elviselhetőek lettek (megjegyzem, nem a kisfiam miatt, mert összetehetem a két kezemet, hogy ilyen nyugodt gyerekem van, aki le tudja magát foglalni órákig).

Aztán talán pár hónap nyugalom következett. Nem voltak különösebb konfliktusaink, csak hallgattam és figyeltem a fejleményeket, és úgy nagyjából mindent. Amikor is egy őszi napon (nagyjából már 2. éve munkában) ismételten el kellett, hogy viseljem azt, ahogy degradálva, minősíthetetlenül és megalázóan beszél velem az a bizonyos illető. Na, ez volt az a pont a sok közül, amikor ki mertem mondani, hogy elég... Elég volt ebből, hogy minden egyes nap úgy kelek, hogy gyomorgörcsöm van egyetlen egy embertől. Miért kellene ezt nekem évekig még elviselni, vagy bárkinek is elviselni ezt? Miért kell olyat elviselni az embernek, ami nem viszi előre, nem fejleszti és teljes mértékben rombolja az önbizalmát és az életét?! Nyilván a pénz nagy úr, amikor el kell tartanod magadat, egy vagy több gyereket, családodat...stb.

De... itt jött el az a pont 9 év után, hogy belefáradtam ebbe az egészbe... elviselni mérgező embereket, ezzel saját magam egészségét kockáztatva (mivel ugye a pánikzavar csak csak befigyelt közben). Teljes boldogságomtól megfosztva magamat. Tudva, hogy megvan mindenem. Gyönyörű kisfiú, szerető férj, lakás, autók...stb és mégsem vagyok boldog... Nem tudok örülni semminek, de nem azért, mert telhetetlen vagyok és nekem több kellene. Szó sincs erről, egyszerűen elvesztem. Elvesztem mindenben. A mélyben vagyok, ahonnan sürgősen ki kell jönnöm. Sokan próbáltak segíteni, támogattak lelkileg, de amikor már ezeket érzi az ember sajnos, az kell, hogy változás történjen.

Most itt vagyok 30 évesen, munkanélkülien, egyelőre keresve a lehetőségeket, de abszolút nem bánom. Amikor kimondtam, hogy vége, befejeztem, egy hatalmas kő esett le a szívemről.

Igyekszem átkapcsolni az agyamat, átértékelni a dolgokat. Nem lesz egyszerű ennyi év lelki megpróbáltatásai után, de tudom, hogy nem csak rossz van. Tudom, hogy van jobb még akkor is, ha mindenhol van valamennyi rossz is... Ennél van jobb. Kell, hogy legyen jobb...

Én csak azt tudom tanácsolni minden hasonló problémával küszködő embernek, hogy ha van rá mód, hogy változtasson az életén, akkor tegye meg. Aki pánikbetegséggel is küzd ezek mellett, tudja, hogy nincs egyedül. Nem gyógyítható, de kezelhető, illetve kordában tartható. Sajnos minden második ember küzd szorongással vagy további pszichológiai problémával. Ez mind a mai világnak köszönhető, amiben élünk. Próbáljunk visszalassulni. Egyszer élünk csak sajnos, és minden pillanatának kincsnek kellene, hogy legyen. Ezt véssük az agyunkba és mantrázzuk. Sablonszöveg, de tényleg élj úgy, mintha a ma lenne az utolsó.

Ha csak egy kicsit is tudtam bárkinek segíteni, az már nagy öröm számomra. Mindenkinek szeretetteljes és boldog életet kívánok!

P.