2011. május 9.

Reggel 7 óra, ülök a kórház folyosóján felvételre várva, friss eső szaga és tavaszillat a levegőben, kedvem támadna futni egyet. A 41. hétben járok második lányommal. Május 4-re voltam kiírva és még mindig semmi! A 36. hét óta gyakori jóslófájásaim vannak , amik annyira erősek olykor, hogy van, hogy a járdaszegélyre kell leülnöm ha séta közben kap el, a járókelők persze nagy szemeket meresztenek, de hidegen hagy, iszonyatosan szúr az alhasam és iszonyatosan fájdalmas keményedéseim vannak, ez nem görcs, az nem fáj annyira, mint ezek a vaspántként szorító keményedések!



Negyedike óta kell napi két nst-re járnom, ezzel kelek, ezzel fekszem, mondhatni.
Miután kitöltötték a felvételi papírokat és megkaptam a karszalagot, megmutatták a szobám. A szobatársam már babázott, előző nap született az első babája, kicsit (nagyon) irigykedve néztem,  hogy ő már túl van a nagy attrakción. Mennem kellett nst-re, és volt manuális vizsgálat is, az eredmény pedig az volt hogy tökéletes állapotban van a gyerek, szülésnek nincs nyoma, még nagyon fent van a feje. Ezen mondjuk csodálkoztam, reggel hat óta ismét voltak jóslóim, inkább szurkálások, és baromira fájtak a csípőcsontjaim, ha oldalt feküdtem, folyton váltogatni kellett a pozíciót.

A doki mondta, hogy délután lesz még egy nst és utána éjszakára, saját felelősségre mehetek haza, a betöltött 41.hétig még nem is mérlegeli az indítást, ha a baba rendben van. Végül is örültem neki, nem akartam hogy mesterségesen indítsák be, féltem, hogy rosszabb lenne, mintha magától kezdődne el.

Lassan elérkezett a délután, próbáltam olvasgatni, beszélgetni a szobatárssal, babáztam is kicsit, de egyre kényelmetlenebb volt a fekvés, az állás, és valahogy étvágyam sem volt. A csípőm egyre jobban fájt, az alhasi szurkálás, keményedés is egyre erősebb volt, és én egy szüléssel a hátam mögött nem ismertem fel, hogy vajúdom, annyira, de annyira más volt ez, mint az első! Az első tankönyvi volt, tipikus görcsök, ezek meg inkább hüvelyszurkálások és olyasmi, mint mikor az embert elkapja valami hasmenéses vírus, és pont ilyen görcsökkel görnyeszt a vécé felett.

Nemcsak nekem nem esett le, hogy esemény van, a napi utolsó nst-hez fél 5 körül fogtunk a szülőszobán, szülésznő tette fel és végig velem maradt, háromszor kellett megismételni, mert inaktív volt a baba, ültettek-fektettek minden pozícióban, hogy produkáljunk valamit, mert nagyon haza akartam menni. Miközben próbáltuk összehozni, a szurkálások, fosós görcs közepette, volt, hogy négykézlábra kellett állnom, annyira fájt, volt, hogy nem bírtam a hátamon feküdni, mikor jött a szurkálás. Az nst végig rajtam volt, és végig nem mutatott semmit. Kérdeztem a szülésznőt, hogy szerinte mégis mi lehet ez a fájdalom, mondta, hogy valószínű a méhszáj, de nincs semmiféle fájásom a gép szerint.

Fél hatra végre sikerült tökéletes eredményt produkálni, el is engedtek, azzal, hogy reggel 7 órára jöjjek vissza, a napi menetrend ugyanez lesz. Elindultunk, hogy majd még egy kicsit Léna játszik a többiekkel a parkban. Nem sokkal a park előtt véletlen belehajtott férjem egy hatalmas nagy kátyúba, a következő másodpercben pedig olyan irtózatos tolófájás jött rám, amilyen erőset az első szülésemnél nem tapasztaltam! Egyből félrehúzódunk, a fájás körülbelül 2-3 percig is eltart, azon igyekszem, hogy Léna ne ijedjen meg, mert az arcom eltorzult, lerogytam a kocsi aljára, és alig bírtam visszatartani a sikításom, és visszatartani hogy ne nyomjak. A legdurvábbik tolófájás jött rám a semmiből, olyan, mint amit az utolsó fájásoknál érezni. Közben mondtam férjemnek, hogy menjünk vissza a kórházba, csak várjuk meg a görcs végét.

Mikor megszűnt a görcs, úgy gondoltam, most kell még járni, mozdulni, hogy könnyebb legyen, két perc a kórház kocsival, nálam a cucc, semmi baj nem lesz. Végig a padon gubbasztottam, és nagyon rendszertelenül, de jöttek a már sokkal gyengébb hasmenéses görcsök és a tolófájások felváltva... Az ismerős anyukák egymás után csodálkoztak, hogy jéé, te még egyben vagy? Inkább csak sopánkodtam, nem mondtam senkinek, hogy lehet, buli van, nem akartam, hogy másnap még jobban kerekedjen a szemük és még nagyobb döbbenettel kérdezzék, hogy jééé, te még egyben vagy?
Otthon ugyanezek a görcsök jöttek, közben már át kellett adni a férjemnek a nagy pelenkázását, esti etetését, rendre le kellett rogynom a földre. Fél nyolckor már tudtam, hogy jót fognak röhögni rajtam a kórházban, hogy jó sokáig nem jártam arra. Erősödtek a fájdalmak, és a vacsorára sem tudtam már ránézni, és enyhén vérezni kezdtem.

Anyósom érkezett 9 óra körül felvigyázónak, én próbáltam fürödni, az is csak négykézláb ment, tulajdonképpen csak ez a helyzet volt némiképp elviselhető. Utoljára indulás előtt még el akartam menni vécére, és akkor kezdett nagyon beindulni a dolog, addig mederben tudtam tartani a tolófájást, de a vécén ülve olyan erősen tört rám, mint az autóban, egyszerűen minden erőfeszítésem ellenére nem tudtam kibírni, hogy ne nyomjak. Nyomtam egyet, és rimánkodtam hogy nehogy én is itt a vécében szüljek meg, hívtam a férjem, hogy segítsen felállni és támogasson le, ha kell, letolt gatyában, mert nem akarok vécén szülni. Aztán kb. 10 perc volt, mire az elsőről leértünk, négykézláb másztam le a lépcsőn, anyósom és férjem kezét szorongattam, és próbáltam aprókat és rövideket nyomni, mert már végig tolófájásom volt. Átfutott az agyamon, hogy a szomszédok vajon mennyire élvezhetik az előadást,  az ingyencirkusz elkerülésére és a lányom miatt próbáltam nem nyögni, csendben maradni, úgy gondoltam, az az állapot, amilyenben akkor már voltam, sokkolhat egy kétévest, kínban fetrengő jajgató anya, akit apa és mama támogat, nem akartam, hogy ezt lássa. Mielőtt épp leértünk volna, már ott tartottam, hogy szólok a férjemnek, hogy hívja a mentőket, nem tudok tovább mászni, nem megy, itt kell megszülnöm, vagy a mentőben, úgy éreztem, a kórházig nem érünk már be.

Aztán valahogy, lehet a félelemtől, hogy vissza kell másznom és otthon kell szülnöm a lányom előtt, valahogy hirtelen abbamaradtak a fájások, már csak nagyon enyhe menstruációhoz hasonló görcsök voltak, így be tudtam kúszni az autóba.
A kórházig még párszor eljátszottuk az állj meg, míg fájás van játékot, majd a kórház ajtajában a négykézlábas akrobatikát, akkor ráadásul megint nyomhatnékom volt, kínomban már röhögtem, hogy mennyire röhejes lenne, ha itt kéne szülnöm a kórházi ajtó előtt. Bent a szülésznők somolyogtak, mikor megláttak, kemény 4 óra hosszáig tartott a kimenőm.

Megvizsgált az ügyeletes doki, olyan jó tagbaszakadt, hentestípusú, már az ő ujjai szerint bő 3 ujjnyi volt a tágulás. Telefonált a dokimnak, közben a papírokat intéztük, én gyakorlatilag a jól bevált pózban a padlón kínlódtam végig, beöntést nem kaptam, nem igazán ajánlották már a tusolgatást sem, ekkor 3/4 tíz volt már. A szülőszoba felé baktatva nem éreztem semmiféle félelmet, az a rettegés, kín, halálfélelem, amit a vajúdás előtt éreztem, elmúlt. Ezt a félelmet nagyrészt az előző szülésem generálta, akkor fel sem fogtam, milyen forró volt a helyzet, csak később. Most semmi ilyet nem éreztem, izgatott voltam, semmire nem gondoltam, vártam, minden porcikámmal várakoztam. Ezúttal a férjem bent akart maradni, beleegyeztem, de csak úgy, ha a fejemnél lesz végig. Tíz órakor befutott a dokim is, szerintem pizsamában, megvizsgált, mondta, hogy burkot repeszt, mert már bent van a szülőcsatorna elején a baba, és utána akár nyomhatok is. Hát, a burokrepesztő eszköz láttán kisebb pánik tört ki rajtam, de jött egy újabb görcs, a doki intézkedett, éreztem, hogy kizúdul belőlem a langyos víz, és ezzel együtt jött egy tolófájás. Férjem hátamat támasztotta, a lábamat a doki oldalához nyomtam, segített az egyik szülésznő is tartani, és mindent bele!

Nyomtam, mint a félőrült, most az előző szüléssel ellentétben konkrétan éreztem hogy hova kéne nyomni, tudtam az utasításokat követni, hatékony fájások voltak.
Szemet becsuk, állat a mellkashoz nyomni, nagy levegő, szájon lassan kiengedni, mintha egy követ görgetnék a hasamban, feneket az ágyhoz szorítani, minden energiát a fenék felé irányítani, közben persze koncentrálni arra is, hogy ne csússzon ki a lábam a kezem alól, és mindig teljesen szét legyen feszítve.

A jól ismert, égő életlen fűrésszel nyeszetelnek, meg az úgy érzem, szétszakadok-érzés,majd hallom, hogy mondják: a kapuban a feje, egy nyomás és kint van, most aztán mindent bele, zsinór a nyakán van, segítsek neki, ahogy csak bírok, és szemet becsuk, állat leszeg és nyomás moooost! Én meg görgettem azt a követ, csináltam, amit mondanak, és azzal, hogy mondták, hogy most rajtam a sor, hogy szó szerint világra "alkossam" őt, egy olyan erő kapott el, amin magam is csodálkoztam, még soha olyan hévvel nem csináltam semmit, mint azt a nyomást. Éreztem a teremtést, kicsit isteni mivolta volt az egésznek, ahogy arra gondoltam, hogy a kezemben a baba sorsa. Mert mi van, ha megint nem tudom kinyomni, mi van, ha most túl későn lesz a vákuum vagy a műtét... És akkor nem hagytam abba a nyomást, éreztem, hogy minden levegő kipréselődik belőlem, hogy ilyen kín nincs a világon, és érzem a meleg csúszós testét, ahogy kipréseltem magamból őt!

A szülésznő és a doki viharos gyorsasággal ügyködik a zsinórral, hallom, hogy mondják, hogy háromszor volt a nyakán, és hogy jó hosszúra növesztettük. Egyből felsírt, erőteljesen, harsányan. Míg őt mosdatták, engem foltoztak, néztek, takarítottak, majd visszahozták. Nem győztünk csodálkozni benne! Hatalmas fekete haja volt, és ahogy a karomba tették, korogni kezdett a gyomra! Nevetett mindenki, hogy a kicsi lány milyen sokáig éhezhetett, és valóban éhes volt, mert olyan mohó kis vámpírként kezdett szopni, hogy csak na, aztán a a csecsemősök le is mérték, mert tejes volt a szája széle, és csodálkozva mondták, hogy szopott rögtön 10 grammot. Megjegyzem, a mai napig korog a gyomra, úgy általában. Jóízűt és szenvedéllyel eszik az én Majám, aki 2011. május 9-én este 22:15-kor látta meg a napvilágot, félórával a kórházba érkezés után, 3100g, és 50 centivel.

Egy mintababa volt a dackorszakig, evett, aludt, mosolygott, szívesen szopott, viszont ahogy kezdett fogyni a muníció, úgy vesztette el az érdeklődését az anyatej iránt, így őt is csak öt hónapos koráig tudtam szoptatni. Ez a szülésem akkora kontraszt volt az előzőhöz képest, gyorsabb, meghittebb, a fények tompábbak voltak a szülőszobán, nem volt tömeg, csend és béke volt, nem az a fejvesztett kapkodás, mint a nagynál. Talán azért ezt a szülésemet tartom a legszebbnek, (annak ellenére hogy a harmadik babám érkezése is hasonló volt és amiről itt is írtam,) mert egy testi-lelki traumával terhelt szülés után abszolút kontraszt volt, egy olyan szülés, amiről addig úgy véltem hogy csak a mesében és a Kismama magazinban olvasni, persze mindenkinek más a mérce, és lehet hogy másnak a gátmetszés és az oxitocin maga Belzebub, a tápszerről és a nappali csak nappali rooming-in-ről nem is beszélve... Mindenre volt idő, minden a helyén volt és kerek, semmiben nem volt hiányérzetem, és nem volt kérdés bennem. Szétfolyásos boldogság a köbön!

Minakó