Lendüljünk el a virágcsokroktól, a szavalatoktól és hasonlóktól - a gyerekre állítólag az hat leginkább, amit mindennap maga körül lát. Amit utánozhat, vagy teheti az ellenkezőjét, amit csodálhat vagy kínosan hümmögve vesz tudomásul felnőttkorában. A női role model, a „nő” valódi hm, mondjuk csúnyán, princípiuma gyerekkorban az, amit anyánktól, nagyanyánktól látunk. A gyerekeink meg azt látják, amit mi mutatunk nekik. És mit mutatunk, mit láttunk?
Tündér keresztanyám, Szabó Magda nyilatkozta nem egyszer, azért van annyi erős nő a regényeiben, mert egyszerűen ezt látta maga körül, az akkori divat szerinti fodros ruhák alatt is vídiakemény jellemeket, akik derűsen vagy összeszorított foggal uralták a terepet. Maga Magda se ment a szomszédba keménységért, meg is lepődtek, akik első pillantásra csak a mókusvörös prémet látták a kabátján, a démonosra festett szemeket és körmöket, a mindig elegáns frizurát, hiszen a belső cicababasághoz annyi köze volt... Mint a körülöttem lévő nőknek.
Nagyanyámnak nem osztott sok lapot az élet, nem ellenkezett, nem volt lázadó természet, se fiús, szorgosan hímezte a kelengyét, imádott táncolni, szerette a szép ruhákat, nem vallott szégyent ifiasszonyként a főzéssel sem, nyolcvanon túl is háromféle sütit sütött, anyám hajdani kollégiumi szobatársai irigyen nézték a művészien horgolt, hibátlan fehérneműket, tőle tanultam, akkor szép a hímzés, ha a visszája is egyenletes, áttekinthető. Olyan klasszikus nagymamát alakított már, mikor én ismertem, hogy bárki másról azt mondtam volna: valami piszkos titka lehet, ennyire nem lehet kerek a nagymamaszerep, ennyire könnyedén (látszólag, ugye...) nem mehet ez senkinek, pedig nem voltak se piszkos kis titkai, se félrefordulós mártír pillanatai, valójában kemény is volt, ha kellett (a háborús években négy gyerekkel és egy pici földdarabkán megélni egymaga). Nagyapám amúgy nem nagyon irányítgatta, mint valami japán projektmenedzsmentben, olyan tökéletesen oszlottak köztük a feladatok, nem szóltak egymáséba, ha jól belegondolok, háromévente új ruhát varrató falusi nagyanyám olyan határozott és autonóm volt a maga köreiben, mint egy királynő.
Anyámnak láthatóan nem nagyanyám volt a szerepmodellje, bár megtanult hímezni-kötni-főzni ő is, ha muszáj volt, tudott csirkét vágni is, csak asszonykorában vallotta be, hogy ennek egy jó részét ő unja, semmi baja a konfekciós kosztümmel, menzával és gépi függönnyel, már lánykorában is Thomas Mannt és Simone du Beauvoir-t olvasott, színházba és komolyzenei koncertekre járt, ha tehette, ha főzött, újszerű recepteket, szép tálalást keresett. Alapjában véve feminista volt, ha más korba születik, talán eszébe se jut, hogy férjhez menjen, korai özvegysége után nem is volt eszében még egyszer megpróbálni, a világon minden felmerülő problémát képes volt tökéletesen megoldani egyedül. De a külseje nagyon is „nőies” volt, elegáns ruhák, kalapok és kabátok (semmi falusi trampliság), hetente fodrász, idős korban is rendszeres látogatója a manikűrösnek, a lakásában csicsa nélküli nőies harmónia.
Ha viszont valamiben osztozott anyám és nagyanyám: tökéletesen mentesek voltak minden „nőiesnek” tartott hisztis-nyafogós-hízelgős játszmázástól, sőt, elmondhatom, abszolút tehetségtelenek voltak benne, bátor-nyílt, egyenes „férfias” jellemnek ismertem meg mindkettőt, akik kellő határozottsággal cselekedtek, amikor kellett. Ennélfogva a „cicuskás” viselkedést nekem se volt kitől megtanulnom, kellően zavarba is jöttem, ha valahol ez lett volna a megoldás. Ifjúkorom párválasztós randijai ezért aztán jó néhányszor bohózatba fulladtak: jó pár klasszikus gesztust egyszerűen nem tudtam hogy fogadni, ha pedig „csicseregnem” kellett volna, a gondolatától is elfogott a röhögés. Miközben őszintén élveztem Postásy Juli puszinyuszis számát - csak nekem ne kelljen ezt alakítanom.
A lányom, amennyiben nem a nagyanyjára, hanem énrám néz, alighanem egy kissé zavaros katyvaszt kap örökségül „női szerep” címén. Megvan bennem anyám klasszikus értelmiségi létre való törekvése a regényekkel és komolyzenei adókkal, amit néha bukolikus nejlonparaszti háziasszonysággal fejelek meg, amikor némileg Bridget Jones stílusában próbálok eltenni nyolcvan kiló paradicsomot, vagy valami képtelen napszakban sütök magam számára is váratlanul tökéletes tortát. A külsőm is efféle ellentmondásokat tükröz: munkaköri kötelességből képes vagyok megfelelő kiskosztümös és bizniszruhás-sminkes álcára (rutinosan rejtegetve, ha lyukas a harisnyám vagy letört egy körmöm), hogy aztán a kötelező minimumom túli időszakban előbukkanjon a farmeros, lehasznált edzőcipős, kétcentis lenövéssel és kabáthoz színben nem egyező sálban boltba igyekvő trampli. A gyerek nyilván itthon többet lát a kezemben porrongyot vagy macskagumiszedő lapátot, mint menő parfümöt vagy elegáns színházi táskát - de azért érzékeli, hogy van vállalható kedvenc könyvem, parfümöm, bokacsizmám (amit az első adandó alkalommal elcsór, a megvett, majd hetekre elfelejtett lila körömlakkal együtt). Lát némi tanultságot és stabil, fenntartható, függetlenséget nyújtó anyagi hátteret - de a könnyed luxusnak vagy hatalmat sugárzó vagyonnak mindenféle jele nélkül.
Ami némi aggodalomra ad okot: tíz-tizenegy éves korában kijelentette, neki nem biztos, hogy lesz gyereke, elharapott magyarázataiból az kiderült, ő nem vágyik ennyit és így gürizni felnőttkorában. Még korai azt mondani, hogy ezt bizony elcsesztem, pajtások (vagy halálra rémülve győzködni a gyereket, micsoda csodálatos dolog az anyaság), de az általa látott kép alighanem nem egészen azonos azzal a nővel, akivé felnőttkorában válni szeretne. Az már most valószínű: a cukiskodó játszmázást alighanem ő sem fogja mesteri szinten űzni.
És a fiam? Az újdonság varázsától megszédülve fog tizennyolc-húszévesen halálosan beleszeretni egy pillarebegtetős, hízelkedős „puszinyusziba”? Vagy menekül majd előlük?
Vakmacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
