Volt egyszer egy lány. A szomszédom anyósának a sógornőjének a barátnője, tudjátok. Mindig is szeretett volna anyává válni. Fiatalon férjhez ment, de a babával még vártak. Gyakran gondolt rá, de halogatta. A terhességtől és a szüléstől nagyon félt. Saját anyukája végighányta a terhességét, mindig mondta, hogy a szülés a világ legszörnyűbb dolga és különben is, az életnek vége, amint gyereked lesz A lány nem akarta, hogy a saját életének vége legyen, de hajlandó lett volna mindent megtenni a kicsiért, hogy annak jobb legyen, mint neki volt.
Mikor már sok éve nem mert teherbe esni, terápiára ment. A terapeutával újra átélte saját születését. Két hét múlva terhes lett és minden rendben ment. Megszületett a baba, akit imádott. Már rég elhatározta, hogy minden figyelmet és szeretetet megad neki, hogy boldog ember legyen belőle. Éjjel-nappal figyelte minden rezzenését. Órákig tartotta karjaiban, mert a baba nem maradt meg ágyában egy percre sem. Órákig mászkált vele fel-alá a lakásban, mert a baba unatkozott. Megtanult egy kézzel főzni, enni, takarítani, másikban ott volt a baba. Szoptatott igény szerint naponta tízszer is. A házból fél évig alig jött ki, mert a baba nem szeretett sétálni. Üvöltött, amint friss levegőt érzett. Alig aludt, éberebb volt a többi csecsemőnél. A lány is alig aludt, mert mellette volt a baba, akit éjjelente többször szoptatott minden nyekkenésre, több mint két évig. Nappal meg három és fél évig.
Miért tette mindezt? Hogy a gyermek ne szenvedjen hiányt semmiben. Hogy megtanulja az ősbizalmat. Hogy ne kelljen sírnia. Hogy a gyermek ne élje át azt az elhagyatottságot, amit a lány tapasztalt meg kisgyerekként. Hogy általa begyógyítsa saját sebeit. Pedig az nem megy.
Így teltek a hónapok, évek. A gyerek rossz alvó volt, máig is felébred éjjel. A lánynak elkezdett fájni mindene, kimerült, depressziós lett. Az alváshiánytól néha olyan fáradt volt, hogy nem tudta, hogyan bírja ki a következő végtelennek tűnő napot. Férje egész nap dolgozott, segítsége totál semmi. Idegen országban, eldugott faluban, annak is a legszélén, család, ismerősök, barátok nélkül. Semmi játszótér vagy baba-mama klub. Új barátokat sem sikerült szerezni, külföldiként lenézték és hülyének tartották, hogy sokáig szoptatott. Élete legnehezebb időszakát élte át, teljes magányban, a gyerekkel.
A gyermek jól fejlődött, életvidám, merész, ragyogó kislány lett. Az anya meg egyre inkább maga alatt volt. Akkor úgy érezte, ha még egy gyereke születne, nem tudna neki adni semmit, mert nem maradt ereje. Később ez jobb lett, mikor a gyermek közösségbe került, és magára is maradt ideje, meg dolgozni kezdett. De rájött, hogy nem fog három gyereket vállalni, mint azt eredetileg akarta. Viszont még egyet szeretne. De az nem akar összejönni. Furcsa ezek után?
Deborah
