Az ismerősöm, amikor megkérdeztem, mi újság van velük, rögtön azzal kezdte, mennyire elfáradt és megcincálódtak az idegei. A második babája lassan egyéves lesz, otthon van velük, de már annyira ki van hegyezve, hogy mindenre ugrik.
Rögtön azt javasoltam neki, hogy tartson szünetet, ha lehet. Legyen a gyerekek nélkül egy-két napot vagy csak egy délutánt. Jót fog tenni. Ha én nem mennék el hetente egy délutánt a srácok nélkül, biztos, hogy bekattannék. Ő csak ingatta a fejét, hát, nem tudom, mondta, az milyen már.
– Nézd, ha a munkahelyeden besokallsz, ott is kivehetsz szabadságot, nem? –próbáltam érvelni.
– Igen, de az azért más. Ezek mégis csak az én gyerekeim.
– Igen, a te gyerekeid, akiknek kiegyensúlyozott anyára van szükségük. Ha nem tartunk egy kis szünetet néha, belegolyózunk a dologba.
– De valahogy bűntudatom lenne, ha lepasszolnám a gyerekeket csak azért, hogy pihenjek – mondta.
Jól ismerem az érzést.
Egy szem meggy miatt támadt először bűntudatom. Sétáltunk egy árnyas utcán, én gondtalanul leszakítotam az érett meggyet és már felhersent a héja a fogaim alatt, már a nyelvemen éreztem az édes-savanyú levét, mikor a férjem megneszelte a dolgot és rámripakodott:
- Ugye nem meggyet eszel? Miért eszel mosatlan meggyet? Ugye tudod, hogy akár meg is mérgezheted a magzatot? Ki tudja, milyen vegyszerrel permetezték le? Azt hittem, elég felnőtt vagy ahhoz, hogy felmérd, milyen mérhetetlen veszélyt jelent a mosatlan meggy!
Már nem volt mit tenni, a meggyet lenyeltem, de bűntudat öntött el, hogy tessék, alig fogant meg a babánk, akinek annyira örültünk, és máris az életére török.
Hasonló okokból kellett bűntudatot éreznem néhány karika házikolbász és egy pohárka házitej miatt, amit nem hőkezeltem fogyasztás előtt kellőképpen, ugyancsak veszélyeztetve a babánk életét.
De ez a néhány apróság csak apró morzsa volt a Nagy Bűntudatgömböc feneketlen gyomrában. Bűntudatot éreztem, ha a baba sírt, mert olyan taknyos volt, hogy nem kapott levegőt, én pedig az ágyban fekve vártam néhány percet, hátha mégis elhallgat. Bűntudatot éreztem, amiért nem hallgatott el és én a rövid szakaszokból összeállt néhány órás alvás után fáradtan és elkeseredetten szitkozódva keltem ki az ágyból.
Bűntudatot éreztem, amikor a játszószőnyegén fekve gügyögve nézegette a lelógó plüssvirágot, én meg mellette könyvet olvastam: most valószínűleg inkább fejlesztenem kéne valamilyen tevékenységgel, hogy okos gyerek legyen, és ne maradjon le az iskolában, elszalasztva az esélyét annak, hogy később piacképes diplomát szerezzen.
Bűntudatot éreztem, amikor a dackorszak kellős közepén, sok-sok örökös harcban eltöltött nap után beraktam a szobájába, az ajtóra erősített rács mögé, és míg a rácsot tépve bömbölt, a kanapéra rogytam és bonbont tömtem magamba, azt kívánva, bárcsak elhallgatna végre.
Bűntudatot éreztem, amiért oviba adtam, hiszen az is lehet, hogy ezt úgy éli meg, eltaszítom magamtól és inkább a meleg, szerető, családi légkörben kellene még töltenie egy-két évet, hogy optimálisan fejlődjön.
Bűntudatot éreztem, amiért a reggeli rohanásban, miután a huszadik felszólításomra sem öltözött fel, csak a szőnyegen feküdt, fúriává dagadtam és gigászi haragomat erre az apró lényre zúdítottam, aki aztán, az óvodába menet szomorú arccal, kerekre tágult, csillogóan zöld szemekkel nézett rám olyan tekintettel, hogy a szívem majd’ meghasadt.
Lám, az ismerős anyuka néha, ha a gyerekeknek nincs kedvük menni, el sem viszi őket az oviba, inkább otthon tartja mind a hármat, én pedig erőszakkal betuszkolom az enyémet az ovi kapuján, holott igazán itthon maradhatott volna még egy napig, hogy kipihenje magát.
Bűntudatot érzek, ha ahelyett, hogy vele játszanám a kedvenc játékát, amikor a plüsskutya lezuhan a szakadékba, de jön a hős tűzoltó, és megmenti, szóval ehelyett inkább a neten lógok, magatartásommal azt sugallva a gyereknek, hogy a virtuális világ sokkal érdekesebb, mint az igazi, ahol hős tűzoltók grasszálnak a nappali padlóján.
Holnaptól türelmes leszek, fogadkoztam, nem hagyom, hogy egy piszlicsáré dolog miatt összevesszünk. „Miért is nem hagytam még egy kicsit a szőnyegen feküdni? Igazán nem olyan nagy dolog, ha elkésünk az oviból. Egyszerűen csak fáradt volt még szegényke. Tessék, a szomszéd anyuka is milyen türelmes, soha még egy rossz szavát nem hallottam, mindig halkan, biztatóan beszél a gyerekéhez. Csak én vagyok ilyen kiállhatatlan dög. Biztos, hogy a gyerekem miattam fog majd tizennégy évesen rossz társaságba keveredni. Az is lehet, hogy kővel töri majd be a vonatok ablakát vagy BMX-banditákba keveredik, hülye sapkát és térdig lógó ülepű nadrágot hord, amiből kilátszik az alsónadrágja. Mindez miattam lesz. Nem kétséges, hogy dizájner-drogokkal mérgezi majd a szervezetét, csupán azért, mert nem voltam képes egy pillanatig sem önuralmat tanúsítani.”
A sok apró kis hiba mind-mind táptalajául szolgál a bűntudatnak, ami egyre csak hízik és lassan Nagy Bűntudatgömböccé dagad.
Ezt a hatalmas gömböcöt görgetem magam előtt egy égig érő hegyen, vissza-visszacsúszva a súlya alatt.
Egyedül csak az nyújt némi támaszt, ha arra gondolok, amit a sok gyerekneveléssel foglalkozó könyv valamelyikében olvastam, már nem emlékszem, melyikben. Valamelyik okos ember azt írta, hogy mindenki hibázik, így a szülő is, de a hibánk felismerése önmagában is azt jelzi, jó úton járunk. Nem érdemes bűntudattal büntetni magunkat, pláne bűntudatunkat a gyerekünkre terhelni, akit ez csak összezavarna, helyette lehetőségünk van arra, hogy hibánk felismerésével rájöjjünk, mi az, amin tudunk változtatni és mi az, amin nem.
Van olyan is, amikor bűntudatunk indokolatlan és csupán a külvilág elvárásaiból fakad.
Remélem, a szomszéd lány is elhessegeti a bűntudatát és kivesz egy kis szabadságot, hogy aztán megint legyen kit a srácoknak szétcincálni.
kertedi
