Abban a reményben írok nektek, hátha segítetek eloszlatni a félelmeimet. Szinte napi szinten olvasom a Bezzeganya-posztokat és kommenteket, mert érdekes, és mert hát időnként otthon is szóba kerül a gyermekvállalás. És itt jön a nagy DE részemről:

15 éve szültem egy nagyon aranyos, egészséges kisfiút, tervezett terhességből, aki maholnap már gimnazista lesz. 21 éves voltam akkor, kb.49 kilóval estem teherbe, 57,5 kg-mal szültem és 50 kilóval jöttem ki a kórházból. Tehát súlygondok nem voltak. Az aprólékom akkor 2,95 dkg volt, piszkafa kezekkel és lábakkal, de csudapofa volt. Imádtam és imádom a mai napig is.

A szülés maga nagyjából 2,5 órát tartott, kaptam oxitocint (amiről akkor nem tudtam pontosan, mi az, csak azt, hogy "infúzió", mert mint utóbb kiderült, fájásgyengeségem volt). Az, hogy gond-baj lehet, meg sem fordult a fejemben, fájdalomcsillapítást nem kértem és nem érdekelt, hogy ki kedves, ki nem (az sem érdekelt, milyen a vécé vagy a zuhany, gondoltam, azt a pár napot kibírom). Tudtam, miért vagyok kórházban, bár nagyon féltem. Azt, amit a 2,5 óra alatt éreztem, ecsetelnem nem kell, ahogy a kézzel tágítás gyönyörét sem egy fájás kellős közepén.

A kisfiam a negyedik nyomásra kint volt, de mégis egy szikra erő sem maradt bennem. A varrást meg sem éreztem, ahogy a varrat kiszedését sem. Megszületett a kicsi, megnéztem, ő is megnézett, bámult az óriási szemeivel, aranyos volt, elvitték. A derekam nagyon fájt, kaptam algopirint folyékony formában (injekciós üvegcséből lett kiöntve) és úgy aludtam, mint a bunda. Négy napot voltunk bent, de rendben volt minden, azt leszámítva, hogy a kórházban nem evett (nem gondoltam, hogy ez baj lehet, úgy voltam, majd lesz valahogy, ha etetni kell, szólnak, megmutatják, hogy kell, de ez nem történt meg). A kicsikém csak aludt, üvegből elkezdték etetni, így a szoptatás váratott magára, bár fejtem, végül 6-8 hét múlva nem is volt tejem, ezt nem jól csináltam, ma már tudom. Ahogy azt is, hogy velem is gond volt, én nem éreztem rá a "szoptatás csodájára” (pedig NEM féltettem a mellem a szoptatástól, ahogy a testem sem féltettem a súlynövekedéstől, tehát nem direkt voltam csak 57,5 kg 9 hónapos terhesen) ezért ne tessék köpködni, mert most nem ez a mondandóm lényege.

No, de a lényeg: Adva van az itteni egyes posztokhoz képest egy sima, gond nélküli, természetesen (beavatkozás nélküli) gyors szülés, rövid kórházi bentlét és – bár már azóta elváltam – a gyerkőccel boldogan élünk, míg.....

Kisfiam hamar átaludta az éjszakát, a fogai sírás és nyálcsorgás nélkül jöttek ki (egyszerre ott voltak), mindig kiegyensúlyozott és mosolygós volt, 1-2 hisztit leszámítva 2-3 éve korában, abszolúte mintagyerek. Persze ma már kissé trehány, kicsit szájalós, de jó gyerek. Nem voltam a játszótéren olyan "bandázós" anyuka, nem szerettem a versengést sose, hogy kinek lett előbb szobatiszta a gyerek, kinek kezdett hamarabb járni a gyereke, stb-stb. Ezért nem játszottunk csoportosan, de lejártunk a térre, a homokozóba, hintázni, stb. és jól megvoltunk. Sosem voltam olyan boldog életemben, mint akkoriban.

Tehát NEM a gyerekekkel van bajom, vagy a velük járó kötöttséggel. Bár élvezem, hogy ismét fürdőzhetek akár fél órát is, alhatok napközben, ha lehetőségem van rá, mikor kicsi volt, akkor is megoldottam a takarítást, bevásárlást, minden tip-top volt.

Viszont ver a víz a szülés gondolatára is. Pedig az új kapcsolatomban a barátom nagyon szeretne egy közös gyereket. Bár nevelgetjük az enyémet (már szinte a miénk), úgy gondoskodik róla, mintha a sajátja lenne, szeretne egy igazán sajátot. Egy kislányt.

Csak a félelem és a para van bennem, hogy úristen, mi lesz ha...

- feküdni kell pl. 8 hónapot, mert esetleg veszélyeztetett terhes leszek, és előbb kiesik emiatt egyikünk fizetése,

- én meghalok szülés közben/után,

- a kicsit hal meg,

- a baba kislány lesz (senki ne bántódjon meg tényleg, nem akarok lányt, fiúpárti vagyok nagyon és a fiamért is folyton aggódom, nem bírnék egy lányt még jobban, folyamatosan félteni),

- betegen születik,

- azért nem látnak el tisztességesen, becsülettel, mert nem lennék hajlandó azért fizetni, amiért a kórházban kapják a fizetésüket (Én nem tömném orvos zsebét.)

- gyes után nem találok újra munkát,

- a gyermekágyas időszakban megcsalnak (az vesse rám az első követ, aki még nem gondolt erre – tudom, a bizalom megint egy más kérdés),

- hol fogok bölcsit/ovit találni neki,

- szülés után már nem fog nőként tekinteni rám,

- baj történik és egyedül maradok a kicsivel,

- vagy egyáltalán jó anyja lennék-e egy újabb kisembernek

És mellesleg különben is úgy utáltam babakocsival közlekedni vagy bevásárolni járni.

Tudom, annak kéne erősebbnek lennie, hogy milyen édes volt a kisfiam, mikor rám mosolygott, vagy az arcára kent egy doboz popsikrémet, közben vigyorgott cumival a szájában vagy mikor hintázott és danolászott és fogta a kezem vagy puszilgatott vagy a falra köpte a spenótot, stb.

Mégis, miért nem ezek az erősebb érzés szerintetek?

És akárhogy szeretnék, nem tudok arra gondolni, hogy oké, de mi van, ha nincs semmi gond, ahogy korábban sem volt?

Tudom, hogy a negatív érzések azután keletkeztek, mikor életben az egyetlen igazán legjobb – testiség nélküli – lelki jó barátom váratlanul meghalt agyvérzésben, aztán egy általános iskolai osztálytársam 31 évesen a harmadik gyermeke születése közben a kórházban meghalt, illetve azzal, amikor egy kolléganőm azzal szembesült, hogy a szeretett-imádott férje, aki ugyanúgy akart gyereket, mint ő, fogta a kezét a szülőágyon, majd utána közölte, hogy benne a gyermek születésének végigkísérése valamit megtört és bár szereti, SOHA többet nem fog tudni nőként nézni rá. Együtt felnevelik a gyereket, de mint férj és feleség, férfi és nő nem léteznek tovább.

A barátom nagyon szeret engem és a fiamat is, mindent, de mindent megad nekünk, gondoskodik rólunk, törődik velünk, minden idejét nekünk szenteli és nagyon-nagyon szeretne gyereket, - bár ha rajtam múlna, sose szülnék többet, és ő ezt tudja - megadnám neki.

Arra viszont készülnöm kell, ezt meg is mondtam neki. Ő nem értette, mert laikus (férfi). Nézett rám, hogy de hát szülni természetes, nem? Ha akarsz gyereket, szülsz. Ezzel jár. Azt feleltem: Igen, így van, viszont történhet ez meg ez, meg az meg az és én félek. Nem ecseteltem neki az itt vagy máshol olvasott komplikációkat, amelyek hónapokra, évekre sújtottak egyes anyákat.

Megmondtam neki előre, szoptatni nem biztos, hogy fogok tudni. Ő meg kiakadt, ahogy most nyilván sokan mások is. De nekem az 15 éve trauma volt. Kértem, hogy fogadja el, hogy ha nekem nem fog menni az, hogy szoptassak. Láttam a megértést a szemében, de egy szikrányi csalódást is, és ez bántott, mondtam neki, hogy szerintem nem attól leszek jó anya, hogy 1-2 vagy 3 évig szoptatok. Ezzel ne is bántsatok, mert ez a véleményem.

Köszönöm, hogy elolvastátok gondolataim, még ha itt-ott csapongó is. Ha valaki tud sértegetés és kioktatás nélkül segíteni hasznos ötletekkel, hát tegye. Aki csak ócsárolni akar, kérem, ne tegye.

"Egy Anya"