A ház készen van, minden új, minden modern, minden csodás. Egy valami mégis hiányzik... A gyerekszoba üresen áll...
Akarva akaratlanul egy dolog jár a fejemben: Mindenük megvan, mégsincs semmijük... A pénz tényleg nem boldogít?
A harc, amit megvívni készülnek, számomra már a múlt, de kristálytisztán emlékszem minden percére, érzésére.
Az elhatározás izgalma, majd a sikertelenség hatására egyre fokozódó kétségbeesettség, görcsösség.
Az irigység, amit annyira nem akarsz érezni, de mégis érzel, mikor gratulálsz az unokatesó terhességéhez, vagy ránézel a boltos lány gömbölyödő pocakjára.
A félelem, ami az idő múlásával egyre növekszik benned, a kérdés, amit aztán napjában ezerszer teszel fel magadnak: mi lesz, ha sohasem lesz gyermekem?
A megnyugvás, szeretet, jó helyen vagyok érzése, amikor a párod nem bagatellizálja el a félelmeidet, még akkor sem, ha látod, nem feltétlen érti még meg.
A bánat, a könnyek amik közt ízlelgeted a meddőség szó jelentését, amikor a nőgyógyász a Meddőségi Centrumba irányít titeket.
A kíváncsiság, félelem, de leginkább remény, amikor kéz a kézben megjelentek azon a bizonyos első konzultáción.
Majd a megsemmisülés, amikor megmásíthatatlanná, véglegessé, és teljesen tudatossá válik a meddőség ténye, ahogy a szakorvos kimondja, "Önöknek csak lombik kezeléssel lehet gyermeke."
Az erő, tettre készség, bizakodás, amit egy kis idő múlva érzel, mikor sikerül elfogadnod a kialakult helyzetet.
A sok vizsgálat, amit minél hamarabb igyekszel megcsináltatni, nem számít a mozi, a nyaralás, a hónapok óta várt színház.
Az ólomszárnyakon suhanó idő, míg várod, hogy helyre álljon a prolaktin, hasson a sperma vitamin, működjön a diéta, vagy épp elteljen a 3 hónap az újabb beavatkozásig.
A sorstársak, azok a vadidegen nők, akikkel arra a pár hétre a legjobb barátok lesztek, szinte nem tudtok egymásról semmit és mégis mindent.
A "most biztosan sikerülni fog" és a "bármit kibírok" érzése, ahogy belevágtok a lombik kezelésbe, "beavatkozásba".
A jó kedvű, bizakodó, lehangolt, bánatos, türelmes vagy épp türelmetlen várakozások heti két-három alkalommal az orvos és a labor ajtaja előtt, hogy aztán nagy izgalomba figyeld, érnek-e a peték, vastagszik-e a nyálkahártya, lássátok megfelelően alakulnak-e a hormonszintek.
A leszívás napjának izgalma és megkönnyebbülése. Majd az óriási öröm, vagy épp szomorúság, annak hallatán, hány petesejt termékenyült meg, hányat, hány naposan kaphattok vissza.
A véghajrá, a beültetés, amikor a biológus tévéjének képernyőjén látva a kis embrió(ka)t elhiszitek, hogy most már tényleg sikerülhet.
A két hét csend, amikor minden belassul és csak a jeleket figyelitek türelmetlenül, nyugalomban, bizakodva, vagy épp könnyek közt, lemondóan, kétségbeesetten.
Az a végtelen szomorúság, majd elengedés, feladás, amikor a negyedik sikertelen lombik után úgy éreztük, elfogyott minden erőnk, és ideje más utakat keresnünk.
Az a földön túli boldogság, amikor a következő hónapban a kezemben tartottam életem első pozitív terhességi tesztjét.
Minden este elalvás előtt hálát adok azért, hogy ma már három kisgyermek édesanyja lehetek, de tudom, hogy a harcot most is sokan vívják...
Kitartást! Léteznek csodák!
Ligu
