A sorozat első részében öt családot mutattam be, akik Down-szindrómás gyermeket fogadtak örökbe. A második részben az örökbefogadás érzelmi oldaláról írtam. A környezet reakcióiról szólt a harmadik poszt. A negyedik bejegyzés témája volt a mindennapi örömök és nehézségek Down-szindrómás gyermekkel. A legutóbbi rész a testvérek kapcsolatáról szólt. A sorozat utolsó részében arról írok, mik az elképzelései a szülőknek a jövőről.
Krisztáék sokat ügyködnek azon, hogy felnőttként mi lesz: szülőtársakkal létrehoztak egy alapítványt. Jelenleg ott tartanak, hogy van egy 160 négyzetméteres ingatlanjuk, az idei évtől elindítanak egy nappali otthont iskolából már kikerült, értelmi fogyatékos gyerekeknek. Úgy tűnik, lassan munkaerőik, önkénteseik is lesznek. Közeli céljuk egy foglalkoztató, távolabbi pedig egy lakóotthon létrehozása. Kriszta ott képzeli el Franci es Geri jövőjét. Szeretné ezt a kérdést megnyugtatóan rendezni, hogy mindez majd csak végső esetben legyen megoldandó feladat a testvérek számára.
Veráék minden gyerekük jövője miatt egyformán bizakodnak és aggódnak. Hogy lányaik találnak-e majd olyan párt, akit megérdemelnek, aki meglátja bennük a csodát. Ezek épp annyira aggasztó és félelmetes dolgok lehetnek, mint az, hogy downos fiaik találnak-e munkát, vagy boldog felnőttek lesznek-e. Ádám esete pillanatnyilag megnyugtató, otthon van, segít a ház körüli dolgokban, írogat, futni jár. Neki egy napköziotthon nem lenne több, a gyermekotthonra emlékeztetné. A védőmunkahelyekről kiszorul, mert nem beszél jól. De boldog, fontosnak érzi magát a családban, tartalmasan telnek napjai. Zétivel kapcsolatban azt gondolják, Ádinál több lehetősége lesz, jobb esélyekkel indul. De hogy ki hol köt ki, mind a négy gyerek esetében pont ugyanolyan izgalmas és félelmetes számukra.
Gyöngyiék kétszintes házban laknak. Napközi- vagy lakóotthonnal kapcsolatban sajnos elég rossz tapasztalataik vannak. Távolabbi céljuk, hogy a ház felső részéből, vagy teljes egészéből támogatott lakhatást csinálnak, ahol Szabi a barátaival, társával élhet. Ez nagy munka lesz, de remélik, sikerül. Persze az lenne a legjobb, ha Szabinak nem lenne szüksége felügyeletre.
Timi nem hiszi, hogy Samu képes lenne majd teljesen önálló életre. Úgy képzeli, hogy a barátaival, kortársaival fog élni egy támogatott lakhatási formában. Reméli, hogy dolgozni fog, akár védett helyen, vagy a nyílt munkaerőpiacon, de mindenképp azt szeretné, hogy hasznosan teljenek a napjai.
Juli biztos benne, hogy Ábel kezét lesz a legnehezebb elengednie, de tudja, hogy amikor felnő, muszáj lesz, ugyanúgy, ahogy a többiekét is. Nem tarthatják maguk mellett, Ábel feladata nem az, hogy velük öregedjen. Szívből reméli, hogy fia talál maga mellé egy klassz lányt. Egyik gyermeke jövőjét sem szeretné meghatározni. A szülők természetesen segítik őket anyagilag, azon dolgoznak, hogy mind a négy gyermeknek kezdő ingatlant tudjanak biztosítani, tanulmányaikat fedezzék. Ezen kívül, hogy mit hoz az élet, nem tudhatják. Céljuk, hogy Ábel önálló életre képes fiatallá váljon. Integrált lakóotthonok is léteznek, de Juli reméli, ez az utolsó lehetőség, ahova Ábel esetleg bekerülhet, ha az élet úgy hozná.
Öt budapesti család. Különbözőek, mégis nagyon hasonlóak: mind fantasztikusak!
A sorozat előző részeit itt olvashatod:
Örökbe fogadtam egy Down-szindrómás gyermeket
Ábel nem a hasamból, hanem a szívemből bújt ki
Bolondnak nézték őket, mert Downos babát fogadtak örökbe
A Down-szindrómás gyermek türelemre tanít
Így fogadták a Down-szindrómás gyermeket a testvérek
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>
