Mitől kerek egy kerekélet? Mikor érzi az ember, hogy: „nos, hát én révbe értem?” Mennyi az elég, a kevés, a sok? Szülünk egy-két-három gyereket, van munkánk, és többé-kevésbé gördülékenyen működünk hárman-négyen-ötön – mint közösség, és még a házasságunk is jó.
Fiatalon elképzelsz egy családot, egy házat, egy munkát és elképzeled azt is: nekem három gyerekem lesz. Aztán van egy vagy kettő, a biztos. Szerelem is van, meg az idő, ami gyorsan szalad. Huszonéves koromban egy évet egy évnek éreztem a saját, belső mércémmel. Most valahogy gyorsabban szalad…
Nagyvárosi leány voltam, s mindig volt pár jóbarát is, akivel el tudtam tölteni estét egy csendes kocsmaasztalnál fáradtan, munka után, vagy éppen az albérletekben teát iszogatva egymásnál, és nem csak ilyenkor, hanem ha baj volt, akkor is. Mindig volt kinél meghúzódnom, ha a szükség épp rávitt, amikor semmi nem úgy alakult, ahogy képzeltem. Nem törtem a fejem az idő múlásán és azon sem, hogy amit elképzeltem, vajon minden belefér-e, amíg élek.
Aztán persze szerelmes lettem, nagyon. Néhány találkozás és a nagy felismerés után a tizedik alkalommal, mikor a Szerelem nekem szögezte a kérdést, hogy: jössz-e vélem? - én menten összepakoltam a bőröndöm. És mentem. Másnap már másik ország másik ágyában ébredtem. Kicsit szédült is voltam pár napig… Odahagytam a munkám, a jól ismert embereket, anyámat-apámat és mondhatni mindent, ami akkor valakivé tett. Az élet ezután megpördült kicsit. Következő hónapban – alig ocsúdtam fel – már hárman voltunk és év végére család lettünk. Anya lettem. Mámoros volt, emlékszem, az első pár ébren töltött éjszaka. Beszippantottam minden egyes pillanatát, a babapuhaságot, a nyöszörgéseket, amikor a vállamban pihegett… nem adtam volna a világért sem.
Négy hónapos volt a kislány, amikor négyen lettünk. Nem így terveztük, de nem is védekeztünk ellene, mintha eszünkbe sem jutott volna, hogy megtörténhet, s kis ijedelem után nagyon vártuk, nagyon örültünk. Volt a lelkem mélyén egy kis félsz, hogy jó lesz-e négyen, mikor így hárman sem vagyunk még elég jó csapat? Mert akkor nem voltunk. Nem éreztem azt, amit most, hogy nagyon kerek minden. Talán azért, mert kevés idő jutott a szerelemre. Nem kódorogtunk együtt évekig nem törődve azzal, hogy hányig alszunk másnap reggelig. Nem töltöttünk egymással elég időt, mert úgy éreztük, hogy nincs idő. Nincs elég idő mindenre.
Majd jó lesz! Lesz idő! – biztatott és megnyugodtam. Lesz idő, így éreztem én is. Folytathattam a babapuha éjszakákat jó melegben, Istenem, annyira finom ez és olyan gyorsan tovatűnik! Az eleje nehéz volt. A nagyobbacska egyéves lett, amikor megszületett a kishúga, s persze össze kellett rázódni megint, hogy gördülékenyen menjen minden, hogy egyik is, másik is időben reggelizzen, időben elaludjon, mikor álmos, egyikkel mesézzek, másikat babusgassam, hogy mind a kettő kapjon eleget belőlem.
Mostanában biciklit is vennénk, hogy jó lesz majd nyáron kerekezni négyen, egyik az egyikünknél, másik a másikunknál. És jövőre már a nagymamáknál is el tudnak tölteni pár napot, mi meg kirándulhatunk egy nagyot – életünkben először – kettesben. Az egyik egyéves, a másik kettő, lassan beállhatnék vissza, dolgozni, igaz, egy teljesen másik pályán. Fölvehetném újra az utcai ruhámat és kicsit újra a régi lenne reggeli keléssel, munkába indulással és hazaérkezéssel – jót tesz ez kétévnyi bezártság után. És lassan el is lehet bóbiskolni vasárnap reggelenként az ágyon, kicsit húsz perccel tovább, mert a gyermekek már szépen eljátszanak együtt ébredés után. És lehet többet ölelkőzni, és fogni egymás kezét az utcán, mert lassan a Kicsi is lépeget és majd kézen fogva sétál a Naggyal.
És jó négyen és kerek minden… Csakhogy. Csakhogy én három gyermeket szerettem volna. Mindig fáj, amikor elpakolom a dobozba a Kicsitől kinőtt ruhát, és húsomba vág a kérdés: vajon lesz-e még, aki hordja, vagy tovább adom a húgom leendő gyermekeinek? Az egyik felem azt mondja: rakd le a lurkókat immár a mamánál, és kapd föl izibe a válladra a bakancsodat, fuss, szaladj, iramodj az édeseddel, szédelegj kicsit szerelmesen Róma utcáin vagy akárhol, gyertyafényes vacsoránál otthon, szeretkezz, ölelkőzz, öltözz fel szépen, csókolózz sokat, igyál egy kis bort, úgysem szoktál…
A másik felem meg vágyakozik a harmadik után, és ha jól akarom beosztani az életünket, lassan ideje volna… mert később már késő lesz nekünk. De. Milyen az élet három gyerekkel? Ugyanolyan finom, mint kettővel? Nem túl nehéz? Nem túl zajos? Marad-e az embernek még egy keze, amit odaadhat esti sétán a szerelmének? És amikor a harmadik is járni fog – marad-e utána a szerelemre idő? Én közel vagyok a harminchoz, lenne még időm, mondjuk akár 3-4 év múlva is egy harmadikra, de a férj már túl van a negyvenen. Neki nincs ideje. Nem akarom, hogy fáradt legyen. Szerelmet akarok adni neki. Azt akarom, hogy az éveit – hiszen most van a legteljesebb férfikorában – boldogan töltse el. Hogy jusson mindenre idő. De hogyan jusson hát, ha olyan rövid az életünk? Mindkét döntés lemondással jár, és ez ijesztő. Évek múlva talán motoszkálna bennem: milyen lett volna egy harmadik gyerek, egy szép arcú (mint ezek a lányok) és stramm fiú? Vagy ismét egy leányka, három szép lány? De lehet, motoszkálna bennem, bennünk az is, hogy itt ez a három szép gyermek… vajon jól tettük? Jól kihasználtuk az időt? Sikerült mindent megadni egymásnak? Lett elég időnk fogni egymás kezét? Sokat beszélgettünk erről, ki mit szeretne és hogyan. Számára egy újabb életke az eszmei értéken és hosszútávon túl tagadhatatlanul édes és fontos. Az ember visszatekint: igen, ezek az én gyerekeim. Mind a három. Kerek életem van, jól végigéltem.
Tudom azt is, hogy a jövőre nézve ezek a kérdések talán eltörpülnek, nem döntőek, ha már fölnőtt mind és az ember tényleg révbe ért.
Ti, akiknek három gyermekük van – mondjátok, kerek így? Szép így? Jut mindenre idő? Tudtok kirándulni, biciklizni, szaladozni? Jó csapat vagytok? Kiteljesedtetek feleségként, anyaként, nőként? Vagy ti, akiknek egy van, vagy még egy sem, vagy már van kettő – hogyan képzelitek el? Mikor éreztétek, hogy kerek minden? Hogy megadatott egyszer vagy kétszer és jó így, elég így? Mi a fontosabb a harmincas éveitek elején? Az anyaság? Vagy a szerelem? Vagy mindkettő?
kovácsróza
