Többen felvetették, hogy beszéljünk arról, mennyire kell beavatni a gyerekeket a szülők, a felnőttek problémáiba. Kell-e tudnia arról, hogy milyen a család anyagi helyzete, fontos-e, hogy tisztában legyen a munkahelyi gondokkal vagy a családon belüli konfliktusokkal?
Jobb-e megvédeni őket a nehézségektől, hiszen úgyis szembesülnek majd azzal, hogy az élet kemény, és legalább a gyerekkoruk legyen szép és bonyodalommentes, vagy úgy készítjük fel őket a problémamegoldásra, ha már pici koruktól látják, hogy a szülők hogyan küzdenek meg a nehézségekkel?
A pszichológusok egyetértenek abban, hogy az a jó, ha a gyerek az őt érintő kérdésekben döntési, vagy legalábbis beleszólási jogot kap, szinte a legkorábbi életkortól. Az is egyértelmű, hogy ezt azokban a családokban lehet megvalósítani, ahol természetes a demokratikus légkör, ahol a gyerek igényei is szem előtt vannak, de nem nőnek túl a család és a szülők, tehát a „rendszer” érdekein. Nem akarom ragozni a családi nevelési modelleket, szerintem a legtöbben hallottatok az autokratikus, demokratikus, laissez-faire nevelési stílusokról, és hogy ebből melyik a „kívánatos”. Más megközelítésben vannak olyan családok, amelyek tekintélyelvűbbek, de ezzel együtt melegek és elfogadók, és vannak lazábbak, ahol mégis kevesebb az odafordulás. Szóval sok a kevert típus.
A másik fontos ide tartozó téma a gyerekek erkölcsi fejlődése és a szabályok tanulása. Azt régen tudjuk, hogy az embergyerek a társas együttéléshez szükséges képességek nagy részét utánzásos tanulás során sajátítja el. Így vagyunk programozva, ez olyan alapvető „tudás”, ami már az újszülötteknél is kimutatható. Azt is tudjuk, hogy a kommunikáció során sokkal többet nyom a latban a nemverbális rész, mint amit mondunk. Így már teljesen logikus, hogy akármit is beszélünk, a gyerek azt fogja eltanulni, amit a szavaink mögött van, és azt fogja követni, amit valójában teszünk egy adott helyzetben, nem azt, amit szeretnénk átadni neki. Ha gondjaink vannak, hiába mondjuk, hogy minden rendben, a kicsik pontosan tudják, hogy nem igaz, és bizonyos kor fölött már egészen horrorisztikus sztorikat tudnak egy kis szülők közötti összeszólalkozás mögé képzelni. Tehát nem véletlenül mondja Vekerdy, hogy mindenki jobban jár, ha őszinte a gyerekkel, és az ő életkori szintjének megfelelően elmeséli neki a gondjait. Na de épp ezzel van a gond.
Meddig terjedjen az őszinteség, milyen mértékben avassuk be a gyereket, mi az ő életkorának megfelelő szint? Eleve lehet-e teljes őszinteségben nevelni a gyereket? A kutatások azt mutatják, hogy nem. A San Diego-i és a torontói egyetem kutatói szerint legalábbis még azok a szülők is hazudnak a gyerekeiknek, akik kiemelt fontosságot tulajdonítanak az őszinteségnek. A legtöbb elhangzó hazugság nevelési célzatú, arra irányul, hogy a gyerek viselkedését a kívánt irányba befolyásoljuk, de van olyan helyzet, amikor kegyetlenség lenne igazat mondani (pl. egy kétéves gyerek rajzáról). És akkor a kutatás ki sem tér a fogtündér, Mikulás, Jézuska témakörre (forrás: http://ucsdnews.ucsd.edu/newsrel/soc/09-09Lies.asp)
A legtöbbször nem is a mindennapi gondokról nehéz beszélni, sokkal inkább azokról a tabutémákról, amiket a társadalmunk sem tud kezelni. Ilyenek például az élet, a halál, a születés, a szex, a kirekesztés, a magány, a boldogtalanság vagy akár a boldogság. Még mindig könnyebben osztjuk meg a gyerekkel, hogy megnőtt a hiteltörlesztés, és ezért kevesebb pénz jut erre-arra, mint azt, hogy az első trimeszterben elvesztettük a leendő testvérét. Vagy esetleg úgy döntöttünk, hogy most nem tudjuk vállalni. Pedig ezekben a helyzetekben a gyerekek ugyanúgy tisztában vannak azzal, hogy bánatosak vagyunk, és választ várnak. És hol kaphatna választ ezekre a sarkalatos kérdésekre, ha nem a saját családjában? De a tapasztalat azt mutatja, hogy sokan nem tudunk beszélni ezekről a témákról, vagy azért, mert magunk sem tudjuk, mit is gondolunk róla, vagy azért, mert a mi szüleink sem mutattak példát arra, hogy hogyan is kell ezeket a helyzeteket megoldani, elfogadni, rendezni, kommunikálni – a tradíció és a rítus pedig, amely segítette a korábbi korok embereit a feldolgozásban, már kiveszett. Nem azt mondom, hogy mindenkinek kutya kötelessége egy szépen átadható világnézetet kialakítani, és azt közvetíteni a gyerekének, de vannak élethelyzetek, amikor adódik, hogy magunk is foglalkozzunk ezekkel a témákkal, és ha jót akarunk a gyerekünknek, akkor nem a megúszásra játszunk, hanem elgondolkodunk, hogy hányadán is állunk az élet nagy kérdéseivel.
Tehát az őszinteség, és a gondokba való beavatás ideális mértékét nehéz megmondani, inkább a két szélsőség a megfogható, amikor a gyerek semmit sem tud (de mindent sejt), és amikor mindent. Családterápiás szakemberek és egyéni kezeléssel foglalkozó pszichológusok is hosszan tudnának mesélni arról, hogy milyen káros, ha egy gyerekre olyan érzelmi terhet pakolnak, amihez még nem elég érett. Biztosan nektek is van arról élményetek, hogy milyen volt túl korán szembesülni a felnőtt gondokkal, milyen volt, amikor több felelősség és teher volt a vállatokon, mint amit egy gyerek el tud hordozni. Hogy végül is hol van a határ aközött, hogy tudjon a gyerek mindenről, ami őt is érinti, és aközött, hogy túlterheljük? Nincs rá recept, a pszichológus erre azt mondja, hogy egyéni elbírálás kérdése. De azért gondoljunk arra, hogy egy okos, értelmes kamasz sem felnőtt még, lehet, hogy felfogja a gondokat, de az érzelmi érettségét és tapasztalatait tekintve még nem tart ott, hogy kellő távolságtartással kezelje a problémákat. És azt sem szabad elfelejteni, hogy minden tekintetben kiszolgáltatott nekünk.
marcangoló
