Három hónappal az esküvőnk előtt megbeszéltük a párommal, hogy abbahagyom a fogamzásgátló szedését, és utat engedünk a babaprojektnek. Nem görcsöltünk rá, még 25 évesek se voltunk, csak élveztük az életet.
Kb. fél évvel később felkerestem a nőgyógyászomat (tudom-tudom, ennél többet illik türelmesen várni), mert nemhogy baba nem volt, de a menzeszem is elég ritka vendég volt. Jöttek a vizsgálatok, ultrahang, vérvétel, aztán megállapította, hogy PCO-m van. Nem örültem (igaz, nem is estem kétségbe), de nem is lepődtem meg olyan nagyon, mivel ekkor már a nővéremről több, mint egy éve tudtuk, hogy hasonló cipőben jár.
A doki akkor a város legjobbjának számított, kimondottan meddőségi témával is foglalkozott. Azt gondoltuk, hogy ennél jobb kezekben nem is lehetnénk. Betartottunk mindent, amit mondott. Kaptam petesejt érlelő bogyókat, aztán félidő előtt megnézett ultrahangon, és az előírt időpontokban akcióztunk. A 3-4. hónapban ez már annyira nem volt izgalmas, mert semmi eredménye nem lett, de szép kis pénzt hordtunk hozzá. Akkor azt mondta, hogy a bogyó már nem elég, kezdjünk el egy injekciókúrát. Annyira nem tetszett az ötlet, de belementem. (Utólag mindig okosabb az ember, most már tudom, hogy nem kellett volna). A második kör injekció receptjéért már el se mentem, többet nem is találkoztunk a dokival.
Már egy év eltelt, mikor úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a mindenki által ismert meddőségi központ hozzánk legközelebb eső intézetébe. Nagyon szimpatikusak voltak, gyorsak, precízek, és ami nem utolsó, fekete-fehéren ki volt írva, hogy mi mennyibe kerül. Pár hét alatt meglett az összes szükséges eredmény ahhoz, hogy az orvosunk diagnózist állítson fel. Ami pedig annyi volt, hogy nincs más út, mint a lombik. Ugyanis az én PCO-m a párom alacsony számú és lusta spermáival elég rossz párosítás. Hát itt már elsírtam magam. Ekkor voltunk 25,5 évesek.
Először rábólintottunk, és megkaptam az első instrukciókat, hogy mit is kell csinálni, de pár nap után meggondoltam magam. (Részben azért, mert találtunk egy méregtelenítő kúrát, amiben én nagyon hittem. Azt itt és most leszögezném, hogy ez a poszt nem a reklámról szól, részletesebben nem is szeretnék erről a dologról említést tenni.) Mikor ezt az orvosunkkal közöltük, akkor annyit mondott, hogy ha megnyugtatja a lelkem, akkor próbáljuk ki. Fiatalok vagyunk, nem vesztünk semmit, de szerinte egy év múlva újra nála fogunk ülni. Nem estek jól a szavai, de ezt már történelem. (2013. január)
Éltük a kis életünket, vártunk türelemmel, majd május végén kezdtem furán érezni magam, hányinger, émelygés, stb. Csináltam tesztet, persze hogy negatív, mi más is lehetne. Gondoltam, hogy csak beképzeltem magamnak, de két hét múlva megint elkezdődött, de akkor már erősebben. Az első orvosnál való próbálkozások után, már elég rossz viszonyban voltam a tesztekkel, de akkor adtam még egy esélyt lesz, ami lesz.
Sose felejtem el, kb. hajnali 5 óra volt, a második csík szépen elkezdett sötétedni, nem akartam hinni a szememnek. Mentem egyből a férjemhez, aki még csak próbált ébredezni, hogy munkába kell indulni. Az orra alá dugtam a tesztet, először azt se tudta, hogy mit mutatok neki, de azért pár perc után felfogta és együtt örültünk. Visszafogottan. Felhívtam az új nőgyógyászomat időpontért. Három héttel későbbre kaptam, uhhh, gondoltam, annyit nem bírok várni. Végül arra jutottunk, hogy a meddőségibe elmegyünk, nézzék meg ott, hogy mi a helyzet. Két héttel később a doki megmutatta a 7 hetes pocaklakónk szívhangját. Megint sírtam, de akkor már örömömben.
Az első 12 hét az hányingerrel, émelygéssel telt, de azon szerencsések közé tartozom, akik egy kezükön meg tudják számolni, hogy hányszor hánytam. A várandósság további része eseménytelen volt, élveztem a visszafogottan növekedő pocakomat. (Mondjuk, elég magas is vagyok (180 cm), így volt helye a babának.) Karácsony előtt voltunk a 32 hetes vizsgálaton, mikor a dokim közölte, hogy egy ujjnyira nyitva a méhszáj, úgyhogy jó lenne, ha kicsit visszafognám magam és többet pihennék. Így is tettem, és a picikénk is jól érezte magát.
Eljött az a bizonyos januári este, amikor nem tudtam aludni, így még éjfélkor is a kézi eb-t néztem egyedül. Mikor már minden meccsnek vége lett, felmentem az emeletre aludni. Fél 3-kor viszont felébredtem, hogy csikar és fáj a hasam. Kimentem mosdóba, jobban is lettem, visszafeküdtem. Aludni már nem tudtam. Fél óra múlva megint. Kb. háromszor mentem mosdóba, és kezdtek egyre gyakrabban jönni a fájások. Ez volt az a perc, mikor ébresztettem a férjem. Nagy nehezen magához tért. Amíg aludt, addig én voltam ideges, hogy most ez tényleg már AZ a bizonyos fájás-e. Miután felkeltettem, én teljesen megnyugodtam, csak ő volt ideges. Végül sikerült elindulni a kórházba. Az 50 perces utat, férjem állítása szerint fél óra alatt megtettük. Őszinte leszek, nekem fogalmam sincs róla, mert a kocsiban szabályos 5 perces fájásaim voltak.
Odaértünk, leparkoltunk, a kórház földszintjén volt még egy köröm a mosdóban, aztán irány a szülészet. Addigra minden „bajom” elmúlt. Ez volt reggel fél 6-kor. Az éjszakás szülésznőnek is csak félve mertem mondani, hogy azt hiszem, szülni jöttünk. Átöltöztem, jött az ügyeletes doktornő. Megvizsgált, majd közölte, hogy 3 ujjnyira ki vagyok tágulva, mondjam, ki az orvosom, mert behívják.
Azt itt halkan megjegyezném, hogy a várandósság elején elhatároztam, hogy nem fogok neten semminek utánanézni, mert nem szeretnék félni, meg ijesztőbbnél ijesztőbb sztorikat elolvasni. Hát ennek volt köszönhető, hogy kis naivan megkérdeztem, hogy mennyire kell kitágulni. A szülésznőt is meglepte a kérdésem, de én még jobban meglepődtem, mikor válaszolt, hogy négynél szülünk.
Rákötöttek a gépekre, férjem ott volt mellettem. Azzal foglalta le magát, hogy nézte, milyen erősségű fájások jönnek-mennek. Hát gondolatban elküldtem párszor melegebb éghajlatra… Protokollból megkérdezték, hogy kérek-e fájdalomcsillapítót, de már annyira előrehaladott állapotban voltam, hogy állításuk szerint csak addigra hatott volna, mire már késő. Így akkor már nem kértem. Fél 7-ig light-osan elvoltam, majd kezdték adagolni az oxitocint, a következő fél órát még egész jól bírtam, aztán a nappalos doki tekert még rajta egy kicsit, hát jujjjjj. Azóta mondom, hogy én is rákötném a férfi dokikat és tekergetném felfelé az adagot, csakhogy érezzék a törődést…
Innentől már a férjem keze is erőteljesen kezdett lilulni. Mikor már a tolófájásokhoz értünk, akkor eligazították az ágyat, fogalmam sincs hányan bejöttek a szülőszobára, a kis törpe nappalos doki mellém ült az ágyra, hogy fentről nyomja a hasam, a szülésznő próbálta a gátvédelmet, a saját dokim meg a babánknak segített. Pár fájás alatt ki is bújt a kicsi fiunk 8:05-kor. De pár pillanattal később néma csend, nagy csörömpölés. Nem láttam semmit, de szerencsére hallottam, ahogy felsírt a fiunk. Utólag derült ki számomra, hogy a gyönyörű sárga falat egy rossz mozdulatnak köszönhetően végiglocsolták egy tálnyi betadine-nal. Engem ez már cseppet sem érdekelt. Ott volt a kezemben az 50 cm-es 3370 grammos szépségem.
A varrás részét már annyira nem élveztem a dolognak. Egy darabig eltartott a fércelgetés, sőt még tűt is kellett cserélni, mert túl tompa (?!?!?!?) volt. A gátvédelem nem sikerült, de szerencsére ennek semmi hátulütőjét nem érzékeltem azóta sem.
Csütörtökön szültem, vasárnap mehettünk is haza. Nagyon hasfájós volt a kicsikénk, nekem meg többször volt mellgyulladásom a sok tejtől, de szépen összeszoktunk úgy hármasban. Mára pedig egy igazi belevaló ovis, aki a húgával mindenkit levesz a lábáról.
STM
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
