Ismeritek William Styron megrázó könyvének főhősnőjét, Szofit? Ha nem, gyorsan kapjátok kézbe a Szofi választása című regényt, de csak akkor, ha lelkileg nem vagytok nagyon ramaty állapotban, mert hát nem a Vidám Könyvek sorozatának klasszikus darabjáról van szó. Ízelítőül most azonnal megosztom veletek a regény legrémesebb részét.
Szofi hányatott sorsának egyik állomásán koncentrációs táborba kerül két kisgyerekével, ahol egy náci tiszt kegyetlenül arra kényszeríti őt, hogy döntse el, melyik gyerekét küldi az azonnali halált jelentő gázkamrába, s melyik kaphat egy esélyt a túlélésre a tábor „gyerekrészlegén”. Nem túl meglepő módon Szofi nagyjából a történetnek ezen a részén kattan meg végérvényesen.
Emlékeim között él egy kedves napfényes délután képe, ahol nagyjából hároméves kislányként izgatottan várom a Hivatásos Fényképész bácsit, aki azért jön hozzánk, hogy megörökítse boldog kis családunkat. Még a mozdulat is a karomban van, ahogy a nagy esemény örömére mézeskalács nyakláncot akasztok a nyakamba (tudjátok, azt a fakó sárga-rózsaszín korongokból álló csodát). A napfényes délutánról készült felvételsorozat helyes kis műbőr kötéses albumát 35 évvel később a szülői ház pincéjében pakolászás közben találtam meg. A leporelló-szerűen hajtogatható könyvecskében nagyjából harminc kép sorakozik: a pár hónapos Öcsi hason, háton, pucéran, rékliben, fürdőlepedővel a fején, anyuval, apuval, anyuapuval. Készült két kép Öcsi a családjával témakörben is, no, hát örömmel jelenthetem, oda befértem én is a csodaszép nyakláncommal együtt. Kicsit elfancsalodott szívvel gondolok a Fényképész bácsit izgatottan váró béna-frufrus kislányra és örvendek a mázlinak, hogy azon a napfényes délutánon anyámat senki nem állította Szofi választása elé. Valami azt súgja nekem, hogy elég szarul jöttem volna ki az ügyből.
Ti már gondolkoztatok azon, melyik gyereketeket szeretitek a legjobban? Ja, szerintem is felháborító és önmarcangoló kérdés, kis kedvence pedig csak a szomszédasszonynak van (tudjátok, ő az, aki elkapatja a legkisebbet, kinyalja a lányok közé pottyant egyetlen fia fenekét, és pont mindig csak a három gyerek közül a kis karatebajnoknak a képe van az irattárcájában, de abból szerencsére kettő is). Rendben, kérdezem másként: volt-e gyötrő lelkiismeret-furdalásotok valaha is, azért, mert nem tudtatok minden helyzetben az összes gyermekeiteknek egyformán odaadó anyja lenni? Mert én bizony gyakran gyötrődöm anyai nagy igazságosságok közepette: aranyeret kaphatok az erőfeszítéstől, akkor is valamelyik gyereknek mindig több jut a libidóból, mert ő a kicsi, a nagy, a beteg, az egészséges, a szorongó, vagy éppen az agresszív. És persze az, aki éppen kicsit a háttérbe szorul, egy percet sem töpreng, megóvjon-e a lelkiismeret-furdalás gyötrelmeitől, s rutinosan húzza elő a hozzá leginkább testhez álló tünetet: bepisil, tikkelni kezd, asztmás rohamot kap, kalapáccsal veri a testvére fejét, vagy ha van vér a pucájában, vádlón a szemem közé néz és beközli:
„Mama, te nem foglalkozol velem eleget!”
Ilyenkor következik a villámgyors libidó-átcsoportosítási hadművelet, ettől viszont a másik fronton vérzek el.
Mostanában úgy érzem magam, mint egy vérbeli zsonglőr, aki virtuóz módon pörgeti gyerekeit szeretet-bot végein. Amelyik éppen egy kicsit inog, oda lökök még egy kis extra energiát. Néha úgy tűnik, valamelyik tuti lezuhan, de büszkén állíthatom, eddig sikerült mindegyiket valami csoda folytán pörgésben tartanom.
Nem remélem, hogy a szeretet-fejadag egyenlően elosztható lenne. És azt is tudom, olcsó megoldás ezt a kérdést mennyiségi problémává lefokozni. A szeretetnek rengeteg formája van: aggódó, gondoskodó, bajtársi, együttérző, cinkos, büszke... Hála az érzelem sokoldalúságának, mindegyik gyerekem más-más szeretet-struktúrában részesülhet (ők ennek persze nem örvendenek, azt mondják/mutatják, ezzel a hülye maszlaggal ne etessem őket). De csak azért is elmondom! Nekem az Első azért a kedvencem, mert annyira hasonlít hozzám, a Második gondolataiban elmerülni egy csodálatos, egzotikus utazás, Harmadikkal a próbafülkék magányában száz idétlen cuccot magunkra rángatva imádjuk a világon legeslegjobban magunkat és egymást, Negyedik meg azzal a vidám vagányságával vesz le a lábamról, ami miatt soha nem fog jól állni neki a szoknya.
Kezdek barátkozni a gondolattal, hogy az elég jó anyaság fogalmába belegyömöszölhető egy kis igazságtalan részrehajlás is. Néha valamelyik gyereked közelebb állhat a szívedhez, s ha van egy kis mázlid, mindegyik kölyköd időnként felkerül a slágerlistád élére. S talán bátran bízhatunk abban, hogy soha nem kerülünk Szofi kegyetlen helyzetébe, így aztán titkon még a szívünk csücskében is vendégeskedhet egy-egy gyermek minden nagyobb galiba nélkül. Arra azért vigyázzunk, hogy ennek a szívünk csücske-partinak a dokumentációja ne lapuljon a pincénkben sok kacat között egy műbőr-kötéses fényképalbumban!
Fakirma
