Biztos láttatok már kisgyereket homokvár felett. Általában valami nagyon lelkes arckifejezés, mondhatni őszinte öröm ül az arcán. Vagy azért, mert ő építette és büszke rá, vagy tökmindegy ki építette (akár ő is lehetett), de a következő pillanatban keményen odalép a lábával, és földöntúli lelkendezéssel széttapossa az egészet. Gyerekbuli. Egy kicsit több gyerekkel, mint kéne, de erre túl későn jössz rá. Egyszer csak úgy érzed, mind egyszerre rohan, ordít, csapkod ajtót, hajigálózik legóval, zsírkrétával, építőkockával, valami leborul, kiömlik, elrepül, ripityára törik.
Imádkozol, nehogy a traumatológián végezze a buli, közben látod a széles vigyort az arcokon, áááá, tööökjó – aztán ha nem lépsz közbe idejében, valamelyik minden átmenet nélkül iszonyúan bőgni kezd. Rosszabb esetben indul a láncreakció, ahogy egymás után kezdtek el futni, verekedni, ordítozni, úgy huppan le egymás után mind, és könnytől maszatos arccal bömböl keservesen. Ezzel együtt úgy látom, hogy egy gyereknek randalírozni általában jó. Csak a Komoly Felnőttek rémülnek halálra tőle. No, általában okkal. Összetöri magát vagy mást, aztán jön a bömbölés vagy a baleseti sebészet. De valahogy mégis vágynak rá, rettenetesen. Nyíltan vagy titokban.
Megyünk a múltkor is a parkba, ismerős családokkal futunk össze valami rendezvény végén, a fiúk ordítva, izzadva kergetik egymást, egyik felbukik, hééé, addmááide azt a botot, kergetik az egyik apukát meg egymást, az egyik néha eltűnik, gyepálják egymást meg a bokrokat, aztán azt látom, a lányom halvány mosollyal, majd nehezen megfejthető arckifejezéssel bámulja őket. Hú, randalíroznak a fiúk. És? Háááát…nehezen böki ki, de tulajdonképpen ő is azt szeretne. Randalírozni, tapicskolni a sárban, elhasalni, hajat húzni, fület cibálni. Mert az jóóó.
Pedig irtjuk, tűzzel-vassal. Még valami baj lesz. Ne dübörögj itt fiam, feljön a szomszéd. Tedd le azt a fakardot, még hasra esel, oszt nézheted. Laci, engedd el Ferike haját, először ő jön a csúszdán, Peti, Gábor, Balááááázs, áááálljatokmámeg, te meg Márti mit visítasz közben? Mivel a biztonság egyre több terepen követelmény, langyosulnak a gyermekek számára engedélyezett szórakozásfajták is, nemcsak a felnőtteknek kell folyton maximális biztonságra törekedve viselkedni, saját és mások érdekében. Aztán a fedő egyszer csak leugrik a fortyogó fazékról, és egy csapat jól nevelt, szépen öltöztetett, máskor és egyedül oly illedelmes kisfiú-kislány egyszer csak átváltozik egy csapat majomhordává, és olyan intenzitással csépelik egymást meg mindent a környezetükben, mintha ételhulladékért verekedő kisállatok lennének a csatornában. De arcukon (a legtöbbén) általában a homokvár feletti önfeledt vigyor. Míg nem terül valamelyik egy iszonyú nagyot, vagy nem fejeli le a kredencet.
Mi, felnőttek valahol mélyen elrejtve érezzük ugyanezt a késztetést valahol, és bizony kibuggyan olykor-olykor a randalír, csak a felnőtteké rosszabb. A focimeccs B-középtől a tömegverekedéssé-bicskázássá fajuló mattrészeg legénybúcsúkig, a valós és virtuális csatározásokig, de a felnőtteknél már keveredik a szimpla rosszindulat a „legyen már valami jó kis balhé” viszonylag ártatlan vágyával – a felnőtt, ha nem szublimálhatja valami sporttá vagy munkává a dolgot (látta valaki Kusturicától az Ígéret szép szó kölyökképű vagányait, akik egész városrészeket rombolnak gyermeki élvezettel?), akkor általában rosszkor, rossz helyen, rossz módon éli ki a randalír iránti igényét. Egyáltalán, lehet ezt valami jóra használni?
Mert igény, az van rá – gyereknek és felnőttnek. A gyerek viszonylag egyszerű ügy, amíg nincs komoly veszély, hagyjuk, hadd ordítozzanak-dobáljanak-rohangáljanak kedvükre, amíg ki nem eresztik a gőzt. A felnőtt nehezebb eset, mert ártalmatlan bulik nem nagyon akadnak, meg ha túl ártalmatlan, akkor oda a sava-borsa az egésznek. A tényleges szituáció aztán beindíthatja a tisztes polgár máskor elfojtott gondolatait is – mint azét a brit turistáét, aki a Béke szállóban lakott 2006 őszén. A fiatalembert megpróbálta megállítani a portás. „De uram, mit csinál? Az utcán áll a bál, kergetőznek a tüntetők a rendőrökkel, égnek a kukák, repülnek a macskakövek, hová megy, hová?” A büszke brit honpolgár szélesen vigyorogva indult kifelé: „Megyek kérem randalírozni!”.
Úgy látszik, ez valahol elemi emberi igény. Hagyjuk a gyereket is egy kicsit, ha el tudjuk azért kerülni a traumát meg a traumatológiát.
Vakmacska
