Szülésem történetét szeretném megosztani veletek, ami három évvel ezelőtt volt. Kórházat, illetve orvost nem szeretnék a nevén nevezni. Egy budapesti kórházban született a kisfiam császármetszéssel. Azért most osztom meg a történetemet, mert mára halványultak el a szülésem körüli borzalmas élmények, és ma egy csodálatos, hároméves, szépséges kisfiú büszke anyukája vagyok.

2015 tavaszán járunk. A terhességem nem volt problémamentes, mivel a kisfiam előtt volt egy terhességem, ami sajnos vetéléssel zárult a 10. héten. Így miután a kisfiammal teherbe estem és a 12. héten elkezdtem vérezgetni, az orvosom automatikusan veszélyeztetett terhesnek nyilvánított, így a 12. héttől feküdnöm kellett felpolcolt lábakkal. A sok fekvésnek az lett a következménye, hogy cirka 30 kg-ot magamra „rántottam”. Óriás hasam volt a terhességem végén, egy óriás gyerekkel a hasamban. Sokan azt hitték, hogy ikreket várok. Az orvosom folyamatosan figyelmeztetett, hogy vigyázzak, mert cukros leszek, de szerencsére nem lettem az.

Május 16-ra voltam kiírva. Annyira szenvedtem már a testem, illetve a hasam méretétől, hogy málnalevél teát ittam az előző héten, hogy minél hamarabb túl legyek a szülésen. Egyszer éjjel be is kellett vinni éjszaka közepén, de csak jóslófájásaim voltak. Eltelt egy hét a jóslófájások után, és elérkezett az utolsó orvosi vizsgálat. A dokim szerint már kétujjnyira ki voltam tágulva, így azt mondta, holnap reggel 7-re legyek a kórházban, szülünk. Nagyon boldog voltam, de ugyanakkor féltem is. Mindenáron természetes úton szerettem volna szülni, de hát sajnos a testem nem így gondolta...

Reggel 7-re megkaptuk a szülőszobát és bekötötték az első oxitocint. Aztán a másodikat... és a harmadikat. A harmadiknál elkezdtek jönni a fájások. De tágulni nem akartam sehogy sem. Maradt kétujjnyi. A dokim magzatburkot repesztett, majd közölte, hogy a magzatvíz eltűnt, várunk még egy kicsit. 15 óra lehetett ekkortájt, és közben már azon gondolkodtam, hogy megváltás lenne egy császármetszés számomra.

Tíz perc múlva jött a dokim, mondta, hogy császár lesz, mert ha még itt szenvedtet, akkor el fog tűnni a szívhang, meg különben is este megy a gépe Spanyolországba, és össze kell még készülnie, úgyhogy sétáljak át a műtőbe. Átsétáltam, iszonyatos fájdalmaim voltak, a gyerek kapálózott a hasamban. Egy stáb várt a műtőben: az anesztes csaj, két műtőssegéd és négy orvosgyakornok. Szörnyen éreztem magam, hogy ennyi ember vesz körül, de már nem érdekelt, csak hogy vegyék ki a gyereket belőlem.

Nagy nehezen felültem a 115 kilós testemmel a műtőasztalra, és a műtős asszisztens mondta, hogy fogjam meg a bokámat, mert most fogom kapni a spinális érzéstelenítést. Egy „villanást” fogok érezni. Szurkálta a gerincemet, de nem ért célba az érzéstelenítés. Közben a műtőssegéd fiú mondta, hogy hajoljak még előrébb. De nem tudtam a nagy hasamtól. Ismét szúrás következett, de sikertelenül. Az orvosom és a stáb tagjai ott ültek bemosakodva, beöltözve, szájmaszkokban, szépen sorban, én pedig ültem a műtőasztalon, mint egy kísérleti alany. Jött a harmadik szúrás...

„Anyuka, érezte a villanást?”

Nem, nem éreztem semmit. Persze a harmadik szúrás sem sikerült. Odalépett hozzám az anesztes csaj, lehúzta a szájmaszkját, majd közölte gyöngyöző homlokkal és piros fejjel hogy

„Bocsi, de szar napom van!”

Nagyon mérges lettem, és elküldtem melegebb éghajlatra az anesztes csajt. Odajött az orvosom, és csendre intett, hogy viselkedjek, mert a jóisten mindent lát. Ekkor már olyan hisztérikus állapotba kerültem, hogy zokogva mondtam a dokimnak, hogy csináljon valamit, mert nem bírom már ezt a szenvedést. Közben az anesztes csaj előkapta a mobilját, és közölte, hogy lehívja a főnökét, mert ő nem tudja beadni a spinális érzéstelenítést. Iszonyatos kiszolgáltatott helyzetben éreztem magam. Lejött az anesztesek főnöke és beadta a spinális érzéstelenítést. Úgy, ahogy kell. Néhány perc múlva már nem éreztem semmit. Sem a lábamat, semmit. Csak annyit, hogy kiszakítják a gyerekemet, persze fájdalom nélkül.

A kisfiam kicsivel 16 óra előtt megszületett egészségesen a maga 4680 grammjával. Egy pillanatra megmutatták, aztán elvitték. Egy pillantást vetettem rá, hogy megvan mindene, de nem tudtam rá száz százalékosan koncentrálni, mert közben raktak össze lent, és sokkos állapotba kerültem. Oxigént adtak, hogy jobban legyek. Majd kitoltak és bevittek a kórterembe. Kb. egy óra telt el, mire kihozták a fiamat és a mellemre tették. Akkor már elfeledtem minden borzalmat, ami egy órával ezelőtt történt, és elöntött a határtalan boldogság.

A kisfiam arca megsérült a műtét közben kb. 1 centiméteres vágást ejtettek az arcán, ami a mai napig látszik. Nem volt vészes, egy picit vérzett, de a nővérek leragasztották és rendbe jött. Az orvosom még záróakkordul odasütötte nekem, hogy nem volt egyszerű a műtét, mert alig bírta átvágni a hasamat a szikével, mert olyan vastag hájréteg volt a hasamon. Hát köszönöm szépen, gondoltam, de nem érdekelt, csak az, hogy a kisfiam velem van végre.

S.

Olvass még császármetszéses szüléstörténeteket:

Négy hónap alatt épültem fel a császármetszés után

A császármetszés nem kínszenvedés

Bolond, aki a császármetszést választja!

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?

A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>