- Anya, menjünk megint tüntetni.
- Tüntetni?
- Igen, igen.
- Mit jelent, hogy tüntetni?
- Odamenni és ülni azért, mert sok emberek nem alszanak melegben és nincs lakásuk cicával.
- És miért kell megint értük tüntetni?
- Mert nagyon fúj a szél. És nincs lakásuk cicával, aki odabúj.
Nem tudom, hogy az a része honnan van, hogy a macska valami szükséges kiegészítő lakáshoz és a hajléktalanság elkerüléséhez. De a többit tudom és boldog vagyok, hogy ezek szerint átment az üzenet. Nem voltam benne biztos, szabad-e nekem a gyerekemet elvinni ezekre. Hogy a saját aktivizálni próbált állampolgárságomat szabad-e kiterjeszteni rá is, odavihetem-e az arcát a Kossuth térre, mintha lehetne véleménye homoszexualitásról, hajléktalanságról, békéről, vagy hogy tetszik-e neki bármelyik rendszer.
Most sem vagyok benne teljesen biztos, ahogy abban sem, hogy szabad-e terhesnaplót meg babanaplót írni, mégis megteszem: azzal mentegetem magam, hogy inkább többet használok, mint ártok és hogy megteszem az óvintézkedéseket. Például hogy elmagyarázom, miért megyünk oda ülni és nem csúszunk bele abba a helyzetbe, ami a mai napig kísért: apák nyakában három-hatéves gyerekek értetlenül és kicsit sírósan hallgatják a mocskosbuzizást és egy-egy ökölrázásnál hirtelen keresik újra az egyensúlyukat. Mentegetem magam azzal is, hogy nem kötelezem semmire azzal, hogy velem van ilyenkor, de valójában fogalmam sincs, terjedne-e odáig a toleranciám, hogy el tudjam fogadni, ha a saját gyerekem nem gondolkodna később hasonlóan ezekben a kérdésekben. Ha nem merülne fel benne, hogy amikor nagyon fúj a szél, akkor vannak, akiknek nincs hova menniük előle.
Örülök, hogy kerekesszéket mond tolókocsi helyett, hogy a játszótéren hintázva, amikor egy nála pár évvel idősebb fiú azt mondja a másiknak, hogy miért beszélsz így, mert lüke hülye vagy?, akkor ő erre azt mondja, hát ez nem volt túl kedves! és aztán az egészet megbeszélve már tudja, hogy Down-szindróma és hogy jól csinálta.
Letettem az alapokat. Átadtam, amit akartam. Megtanítottam egyedül enni, pisilni, megállni az úttest előtt, kérni és megköszönni. Tudja, hogy fontos, hogy amit mond, hogyan mondja, hogy mit jelent, hogy valamit nem illik. Hogy mindent meg kell tennünk, hogy vigyázzunk magunkra és jól boldoguljunk, de csak odáig, amíg a másikat nem bántjuk ezzel. Elméletben megvan és legtöbbször gyakorlatban is.
Tudom, mi a további feladatom és tudom, hogy ezerszer fogom majd úgy érezni, hogy hagynám a picsába az egészet, hogy semmit nem ért, amiről pofáztam, hogy ez nem is lehet az én gyerekem, az a csillogó szemű okos kisfiú.
Beengednél, kérlek? - mondja egy apukának, aki a játékterepjáró ajtaját elfoglalja, az néz körül, hol van ennek az apjaanyja. Köszönöm a segítséged - mondja még, mikor emel rajta egyet a lépcsőn.
Jó napot, bekapcsolnád a mesét a tévében, légy szíves? - mondja a betegirányításon a gyerekrendelőben.
Hát szevasz! - mondja a nyolcvanéves Bandi bácsinak búcsúzáskor, hát szevasz, mondja Bandi bácsi, hát szevasz, te nyálbuborékot fújó, bélsárról villamoson kiabáló, hajléktalanokért aggódó hároméves. Szeretlek.
Nyina
