Van, amikor egy nő nagyon szeretne gyermeket, rögtön sikerül is teherbe esnie, a könnyű és gyors szülést követően viszont az eufórikus boldogság helyett dühöt és csalódottságot érez a friss anya. 
Csiribiri erről számol be, és elmeséli azt is, hogy kislánya négy hónapos korában érezte először, hogy szereti őt.
Azt hiszem, minden vagyok, csak bezzeganya nem… Már régóta nagyon szerettem volna gyereket, folyton ezen agyaltam, cikkeket olvastam, ismerősöket kérdezgettem, használt babakocsi hirdetéseket nyálaztam, de meg akartam várni, míg a férjemben is megérik a vágy a dologra. Mikor ez megtörtént, hatalmas lelkesedéssel kezdtünk tervezgetni: vitaminszedés, orvosi egyeztetések, minden szuper. Elsőre összejött, boldogság a köbön, zavartalan terhesség, könnyű szülés, minden, mint a filmeken… Öt hónapos a lányom, és még mindig nem értem. Dühös vagyok, csalódott, és nagyon félek. Dühös vagyok, mert nem azt érzem, amit kellene.
Kezdődött azzal, hogy nem szerettem őt. (tudom, golyó!) Mert ott volt, sírt és sírt, és bármit tettem, nem lett jobb. A mellem folyamatosan vérzett, és mindenki azt várta, hogy elragadtatott legyek, de nem ment. Egy hónapja mondtam neki először, hogy szeretem. Nem akartam addig, míg tényleg így nem érzek. De továbbra sem fogom fel, hogy ő az én lányom. Pedig kívánni sem lehet nála jobbat: átalussza az éjszakákat, mosolyog, magyaráz. Egész nap vele vagyok, énekelek neki, játszunk, simogatom, puszilgatom, mókázunk, de…
„Kezem kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.”
Erre nem lehetett felkészülni. Az aggódásra (ha sokat alszik, miért?; ha keveset, miért?), a hatalmas felelősségre (az én felelősségem életben tartani!), a bezártságra, arra, hogy mindez hogyan változtatja meg a kapcsolatunkat. Folyton azon gondolkozom, hogy mi lett volna, ha nincs ő, ha maradunk kettesben. A férjem szerint ez elképzelhetetlen, mivel annyira vágytunk rá, hogy mindent megtettünk volna érte. De így, hogy már benne vagyok, lehet, hogy a másik utat választanám, és közben utálom magamat, mert ő nem ezt érdemli. Szeretném, ha boldog és teljes gyerekkora lenne és lelkileg is egyben lenne. Rettegek attól, hogy a mosolyom mögött megérzi ezeket a gondolatokat, mert tényleg szeretem. Nálam jobb anyát érdemelne.
Azon túl, hogy tudom, hogy rengeteg negatív kritikát kapok, komolyan érdekel, hogy más is érezte-e ezt, és változott-e idővel.
Csiribiri
