Én írtam az „Elkerülhetetlen a párkapcsolat válsága a baba születése után?” című bejegyzést. Azóta eltelt három hónap, gondoltam, elmesélem, hogy mennyire elfajultak a dolgok, hogy elváltunk... Vagy sem! Majdnem bedőltetek, szóval nem, nem váltunk el, sőt, újra jól érezzük magunkat.
Előtte egy kis kitérőt hadd tegyek.
A tisztánlátás kedvéért: a babát nem kondicionáltam nonstop szopira, az első két-három hétben volt nagyon-nagyon sok, egymásba érő szoptatás. Azóta (most 8 hónapos) már napi három pépes evés megy szépen, a napközbeni szopikat pedig letudja öt perc alatt. Úgyhogy kedves cicifüggő újszülöttek anyukái, azzal semmi gond nincs, hogy a baba igényeit kielégítitek az első hetekben. Ma sem csinálnám másként, akármekkora őrület volt és kimerítő.
Segítség: néhányan felrótták, hogy de hát eltaszajtottam a segítséget. Három hétig volt segítségem, a nagyszülők 100 és 200 km-re laknak. Anyukám tudott jönni egyszer-egyszer, de ő is dolgozik.
Kedves kommentelők! Sokan nem olvasták a „fogd vissza magad” felhívást. (Ezt nem csak a saját bejegyzésem alatt vettem észre, azóta is sajnálom, ahogy kiutálták Szabóné Niki terhesnaplóját.) Egyik kedvenc kommentem volt, hogy az utolsó alkoholista, nőverő is jobb nőt érdemel nálam, na meg hogy egy ki$@&(* sárkány vagyok, szerencsétlen férjem, borzalmas vagyok, stb. A legkedvesebb az volt, hogy egyikőtök szerint mi a férjemmel nem egymás igazijai vagyunk (végül is, mit tudhatom én, hogy kihez és miért mentem hozzá), mert bezzeg ők! Ha az esőben ázik, akkor a férje felemeli, és táncolnak az esőben. Nálunk nem minden konfliktust kísér idilli musical-jelenet.
Mindamellett szeretném megköszönni a sok értékes, empatikus vagy éppen segítő szándékú kommentet is. Úgy alles zusammen igazán terápiás hatású volt olvasni a gondolataitokat, a teljes gondolatfoszlány spektrumom megjelent, onnantól, hogy rosszul csináljuk a jól csináljukig, az én vagyok a szörnyűtől a férjem a szörnyűig. Ne aggódjatok, minden komment az én kósza gondolataimat tükrözte. Kivéve a nőverő alkeszt... No, de mégis örömmel jelenthetem, hogy azt a szekeret továbbra is együtt toljuk, még ha be is ragadtunk egy darabig.
Azt is hadd jegyezzem meg, és ezt főleg a hasonló cipőben járóknak üzenem, nem vagytok egyedül! Az említett irigylésre méltó párról is kiderült, hogy ott apuka járt el rengeteget hazulról, egy másik barátnőmnél apa egy vita után egy egész napra eltűnt, az ordító gyereket meg otthagyta az x napja nem alvó anyával. Egyedül a babát sírni hagyós pártól nem hallottam ilyen gubancot, ott meg a baba küzd mindenféle nem súlyos, de a napokat megkeserítő egészségügyi dolgokkal, dokihoz járással teltek a napjaik, úgyhogy nem, nem irigylem őket.
Itt megint kell egy kis kitérőt tennem. Azon döbbentem meg leginkább, hogy a többséget teljesen hidegen hagyta ez a siratós téma. Ennyire oké, hogy az újszülöttemet (akit ugye örömmel hordoztam, tápláltam a várandósság alatt), direkt sírni hagyom? Nem kell vécére mennem, nem égetem le az ebédet, nem csönget a postás. Napszaktól, alvástól független, nézve a perceket, hogy abbahagyja magától vagy sem? Hogy összesen két igénye lehet: a tiszta pelus meg a teli pocak? Nekem nem oké. Nekem azóta megvan a véleményem az illetőről. Az, hogy valaki erre büszke is, pláne! Képzeletben én vagyok a „Shame!”-et csengető apáca a Trónok harcából. (Ez most felfújt hólyagos, de nem érdekel, nálam ez a vörös posztó.)
Na, meg az, hogy ez normális, de az, hogy én a máshogy megnyugodni nem bíró kisbabámat mellre tettem, az nem az. Azért engem ekézni kell. A „nem tettem cicire minden nyekkre” és a „nem kapkodtam fel” frázist is imádják puffogtatni sokan, na, de ki az, aki a mellbimbójával üldözi a csecsemőjét? Egy igény szerint szoptatott babánál is végigzongorázom, hogy mi lehet a baja, és ha egyszerűen nem nyugszik meg máshogy, csak ha szopizhat, hát szopizzon. Tudom, hogy más 2-3 gyerek mellett, de első babánál miért kell az ösztöneit felülbírálni?
Elmondom, hogy a babám extra lassú, be-bealvó, kényelmes szopizó volt születése után, 0-10 grammokat bírt szívni az 1-2 órás sessionök alatt, amit ki is bukott sokszor, nem hízott, én fejtem, szoptattam, és megküzdöttünk a grammjaiért, aztán rendesen kigömbölyödött és beállt a kereslet-kínálat. A védőnő is javasolta, hogy amíg ilyen keveseket tud szopni, addig ha nem is kéri, de kétóránként szopizzon. Nekem életem legkeményebb hetei voltak, és nem, nem a legjobb formámat hoztam alatta. Mert váratlanul ért, mert kimerítő volt, mert félelmetes volt, hogy nem hízik, mert én szerettem volna szoptatni.
Azt meg csak halkan jegyzem meg, hogy elég komolyan érintett a szülés utáni depresszió, elég sokáig. Nagyon sok sírás, kilátástalanság érzése, de addig nem jutottam el, hogy ne akarnék gondoskodni a babámról. Emiatt aztán a szakmai segítségkérés szélén voltam sokáig, a jobb napokon meg úgy gondoltam, semmi bajom. Egy ideje azért kiegyensúlyozott már a helyzet, és néhány tipp/tanács, hátha valakinek segít.
A baba kb. féléves korában már sokkal-sokkal könnyebb lett az élet, hozzászoktunk, hogy család vagyunk, hozzászoktunk a szerepekhez, az éjszakázáshoz, a baba számára is kinyílt a világ, igazi kis társaságkedvelő mosolybomba lett.
Ebből jött, hogy még ha aznap felkelni is nehéz volt, a közösségi programok igazán jót tettek. Azóta is heti minimum kétszer megyünk valamilyen foglalkozásra, legyen az babás jóga, baba-mama torna, zenés foglalkozás vagy babauszi (ami apás program is egyben).
Barátok! Ha messze a rokonság, még mindig ott vannak a barátok, hiába laknak a város túlsó felén, valaki mindig erre téved, és persze a kézről-kézre járást jól bíró, vidám baba minden barátunkat elvarázsol. Dicsekszem? Igen, büszke vagyok a kisbabámra!
Alvás: a mi mumusunk. Fél évig ki-be pakolgattam a kiságyba, aztán egy nehéz, első fogáttörős, hajnal 4-ig csak karban alvós éjszaka után újra megpróbáltuk az együttalvást. Szülés előtt azt gondoltam, hogy á, soha nem fogok a babával aludni, a szülői ágy szent!, aztán megszületett, akkor attól rettegtem, hogy ráfekszünk, na, meg a légzésfigyelő sem működik így (a pelusra csíptethető frankón elmozdult és beriasztott párszor az éjszaka közepén, persze kikapcsolni nem bírtam a rugin-bodyn keresztül, úgyhogy felverte az éppen visszaalvó gyereket).
Aztán így féléves korában/korától elképesztően kipihent voltam, hogy mellette aludtam. Pedig többször ébred, mint az első hónapokban. Sokkal hamarabb visszaalszom, ha ébred (ő is, gyors szopival), valahogy finoman kelek én is, nem a legmélyebb álmomból riaszt a bébiőr. Apa is ott van mellettünk, ő meg fel sem ébred, szóval együtt a család békében. Arról nem is beszélve, mennyire édes reggel a baba, ahogy vigyorogva ébred, mókázik, matat rajtunk. Most el sem tudnám képzelni, hogy a másik szobában, egyedül alszik a pici, hogy nem hallom a kis szuszogását, hogy reggel nem látom a csöpp arcát, ahogy mosolyog álmában...
Apa b...ogatása: egyrészt én is visszavettem magamból, másrészt ő is elfogadta, hogy sok dologban én döntök a babával kapcsolatban. A tévé tabu egyéves koráig, a hozzátáplálás az én asztalom. Az ültetést ellenzem, én nem teszem, ő néha felülteti. Ilyenkor nem szólok, hagyom, pár perc nem a vég. Amúgy meg úgy foglalkozik vele, ahogy jólesik. Az egyik kommentelőtől jó tippet kaptunk, legyen apás délután. Ez szuper ötlet volt, be is vetettük hétvégéken, hogy én csak szopira kaptam meg a babát, amúgy apa játszott, főzött neki, etette stb. Én meg vagy otthon voltam (nemlétezve), vagy kiruccantam pár órára. Na, meg már akkora a szerelem köztük, hogy ihaj! Apa továbbra is fürdet, pelenkáz, öltöztet esténként, az altatás az én részem.
A kommunikáció a férjem és köztem: ez fejlődött a legtöbbet, ez volt a legrosszabb állapotban. Megegyeztünk, hogy egymás ilyen-olyan jelzőkkel való illetése tabu, csak az adott cselekvést helytelenítsük, ne a személyt. A viták alatt több tisztelet, normális hangnem, megoldásra, kompromisszumra törekvés. Persze ez leírva rém egyszerű, megvalósítani nem az.
Kettesben töltött idő: egyrészt ezt is elfogadtuk, hogy redukálódott, másrészt a baba mellett is simán belefér egy pici bújás, masszázs, beszélgetés, amíg ő játszik. Ha elaludt időben, akkor egy kis sorozatozás. A mozi és a színház még ábránd, de már nem látszanak elérhetetlennek. Közös sport már volt, aminek nagyon örültünk.
Szóval.. a kedélyek lecsillapodtak, akklimatizálódtunk. Nem versengünk, ki melózik többet, kinek a munkája értékesebb. Próbáljuk tenni a dolgunkat, aztán ha egyikünk leereszt, besegít a másik, vagy csak bedőlünk este nyolckor az ágyba a babával együtt.
A Szörnyűséges Tűzokádó Tizenkétfejű Házisárkány
Bezzeganya az Instagramon!
Ha szereted a humort, a vicces képeket, Insta-oldalunkon terhességgel, gyerekneveléssel, anyasággal, családdal kapcsolatos, szórakoztató tartalmakat találsz.
Ha van Insta-fiókod, követheted is a Bezzeganyát>>>
Családtervezés, terhesség, szülés, gyereknevelés, egészség-betegség, szórakozás – ezekben a kategóriákban témánként tudsz böngészni a tartalmaink között. Kövesd a Bezzeganyát a Google+ -on is!
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
