Tavaly év elején jelent meg az írásom a Bezzeganyán. Azóta eltelt egy év és nagyon sok minden történt, gondoltam, megosztom veletek, hiszen olyan jó sikertörténeteket olvasni és talán másnak is reményként, kapaszkodóként szolgálhat a történetem. A poszt óta az elkeseredést tettek váltották, 2013 februárjában elkezdtük az első lombik programot, aminek a 2 és fél hónapos eredménye örömmel jelenthetem, itt szuszog mellettem. 

De őszintén szólva nem volt könnyű. A lombik következménye egy ikerterhesség és egy hiperstimuláció volt. Utóbbiról nagyon keveset hallani és a weben se találni sokat róla. A lényeg: én pozitív terhességi teszt helyett onnan tudtam, hogy végre sikerült, hogy 2 nap alatt +7 kg víz gyűjt fel a hasamban, ami először csak aludni nem hagyott, később lélegezni sem. Plusz jött hozzá egy totálisan felborult hormonháztartás. Az eredmény: másfél hónap kórházi fekvés. Előbb írták rá a papíromra, hogy veszélyeztetett terhes, minthogy megcsináltam volna az első vizeletsugaras terhességi tesztemet. Nem így képzeltem, az biztos. 

A kórházban igazából semmi nem történt, várták, hogy lemenjen a víz és rendeződjenek az egyéb eredményeim. A történet pikantériája, hogy bár a hormonértékeim és a hiperstimuláció ténye is ikerterhességet feltételeztek, ezt senki nem vette észre hetekig, egy véletlen folytán derült ki. Aztán az, hogy az egyik magzat sajnos elhalt, a helyén pedig egy hatalmas vérömleny veszélyeztette a másikat. Csak a sorson múlt, hogy egy szemfüles doktornő (örök hála neki) ezt észrevette és még időben szigorú ágynyugalomra ítélt. Neki köszönhetően az egyik baba megmaradt. Másfél hónap után, a víz és a vérömleny távozásával hazaengedtek. Azt hittem, onnantól minden sima lesz. De az én kis hiperbabám még adott pár megugrandó akadályt: a terhesség közepén egy kóbor kutya harapott meg, a végén kiderült, hogy krónikus vérszegénységem van és sikeresen "elkaptam" a terhességi viszketést is, aminek köszönhetően az utolsó másfél hónapban éjszakáim a vakarózásról és  az ébrenlétről szóltak. 

Ezek után nyilván a szülés sem lehetett egyszerű: egy hét túlhordás, öregedő méhlepény miatt szülésindítás, majd hosszas vajúdás után császármetszéssel jött világra Ádi, aki mint kiderült, ki sem fért volna a maga kis közel 4 kilójával. Valamikor ment közben sajnos fertőzést kapott, így nem is láthattam, csak a szülés másnapján, akkor is két percre. Elvitték tőlem azonnal a csecsemő intenzívre, ott volt 10 napig, inkubátorban. Én a császáros sebbel már a műtét utáni negyedik napon rohangáltam hozzá szoptatni, napi 2-3 alkalommal. Tíz nap után végre hazahozhattuk és egy család lehettünk.

Ugye milyen sok probléma, hátráltató tényező?  Nemcsak a fogantatás, a terhesség és a szülés is nehéz volt. És mégis: végig abszolút pozitívan fogtam fel a történteket, úgy éreztem, minden azért történik, hogy tanuljak belőle és hogy felnőjek az anyasághoz, az áldozathoz, a küzdelmekhez, amit az új szerep megkíván. Akármi történt velünk, azt mondom, megérte. Bármit megtennék és még egyszer átélném ugyanezt, ha kellene, hiszen az eredménye egy gyönyörűséges, okos, ügyes kis csöppség, akinek a látványával, illatával, hangjával nem tudok betelni a mai napig. Nézem-nézem és néha még mindig nem hiszem el, hogy milyen szerencsések vagyunk. Szeretném, ha a történetünk pozitív példaként szolgálna mindenkinek, aki a meddőséggel küzd. Le lehet küzdeni az akadályokat. Nyilván nem mindenkinek fog sikerülni, ezt jól tudom, csak azt mondom, hogy ne ijedjünk meg attól, ha akadályokat gördít elénk az élet és próbáljunk meg tanulni a történtekből. 

A kisfiamnál nagyobb tanítómestert nem ismerek: az önismeret és a jellemfejlődés, amit az elmúlt egy évben átéltem, csak és kizárólag neki köszönhető. Nélküle nem lennék az, aki: anya.

Reményke 

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?