Hogy múlik az idő, lihegtem múlt nyáron, már megint itt vagyok ennek a botnak a végén, a legutóbbi alkalommal ez a csipisz kétcentis se volt, oszt most meg már biciklizik, három és fél évesen. De nincs sok idő a visszarévedésre, kormányozáááál, visítom a kétkeréken imbolygó delikvens fülébe, úgy közlekedsz, mint részeg Miska a falunap után.
A Nagy ötéves volt, mikor a kétkerekezésre adta a fejét, vesztemre pont mikor nagyjából nyolc-kilenc hetes terhes voltam. Nem volt nagy móka loholni a bringa után, amit az apja egy sima seprűnyél-féleséggel szerelt fel, aminél megragadva meg tudtuk akadályozni a zuhanást.
Nem tudom, más gyereke hogy tanult meg biciklizni, az enyémek valahogy tekerni nem bírták jó ideig, még a kétkerék-korszak előtt. A Nagynak még nem volt futóbringája (később jött divatba), kismotorja igen, utána mindjárt jött a segédkerekes bicikli. A jó ég tudja miért, de mindkét kölök hátrafelé kezdte el zsigerből tekerni a pedált, ami a kontrafék miatt persze nem volt túl sikeres művelet, napokig csak azt visítottuk "előreee, ne fééékezz". A Nagy különösen sokáig nem jött rá a dologra, addig inkább csak tologattuk, minthogy ő maga tekerte volna. A segédkerekes bringa amúgy elég tehetetlen jószágnak bizonyult, mintha nehéz lett volna hajtani, ezért nem is túl szívesen mentek vele, inkább visszaszálltak a kismotorra, illetve a futóbringára.
A futóbringa amúgy tényleg jó találmány, a Kicsi korábban és gyorsabban tanult meg biciklizni, pedig a kétkerekűzést a Nagy is nagyjából egy hét alatt abszolválta, csak épp másfél évvel idősebben, akkor is némi rábeszélésre. Az egyensúlyérzékre nyilván jó hatással van, és gyorsabban is lehet vele repeszteni, mint a háromkerekű műanyag motorral. Egy problémát azonban mindkét járgány örökít: a gyerekeim még jó ideig leginkább csikorgó cipővel fékeztek kormány-vagy kontrafék helyett, ami se a cipőnek, se a technikának nem tett jót. A másik jelenség ugyanaz volt, amitől az úrvezetők oktatói is frászt kapnak: az elején arra megy a jármű, amerre a vezetője néz - alkalomadtán az árokba, ha érdekes kutya, virág, bármi bukkan fel az út szélén.
Szóval vissza a tanulós napokhoz: menni volt a legegyszerűbb, egyikük inkább felszállni, másikuk inkább leszállni tanult meg nehezen. Nem is beszélve a szabályokról és lassításról mondjuk egy útkereszteződésnél, kész csoda, hogy nem rekedtem be még a mi békés kertvárosi utcánkon-parkunkban is. Futni se volt akármi utánuk: még a legkisebb, 12-es kerekű bicikli is vidáman otthagyja a poroszkáló gyalogost. Ahhoz meg pláne hónapok kellettek, hogy a meredekebb lejtőre is ráengedjem őket, elmagyarázni ugye öt-és hároméves szinten ezt eléggé nehéz.
Élénken emlékszem viszont arra, én magam milyen nehezen tanultam meg. Nagy büszkeséggel hozták a vadiúj bringát a szüleim, talán húsvétra épp, én meg rémülten és gyanakvóan néztem, mint minden olyan tárgyat, amihez a legkisebb mértékű ügyesség és egyensúlyérzék is kellett, nekem ugyanis nem volt olyanom túl sok. A sors úgy hozta, hogy végül családom az a tagja tanított meg, aki egyedül a famíliában nem tudott biciklizni, jelesül a nagyanyám. Legalább két hónapig minden este karikáztam a tyúkudvaron (miután bezártuk a tyúkokat, persze) az öreg diófa körül körbe, ő az ülést fogva szaladt mellettem a legalább nyolcvan kilójával, mert ahányszor el akart engedni, olyan arccal visítottam, mintha engem szánt volna a tyúkok helyett a vasárnapi levesbe. Nem tudom, melyikünk könnyebbült meg jobban, mikor már képest voltam végre két egész kört is egyedül megtenni: a következő nyáron már a kukoricaszárakon csalinkáztam a határban, nagyokat zöttyenve a traktornyomos földutakon.
Kormányozzáááá, visítottam az immár viszonylag önállóan közlekedő Kicsinek (azon a nyáron pár nap után félretettük a bringát a negyven fokban, hogy aztán meglepődve tapasztaljuk, a legközelebbi próbánál 15 perc után le lehetett szerelni a seprűnyelet a járgányról), az ökör vonalzóval vizel hozzád képest, hova mééész, nem látod hogy az ott egy fa? harkály is van rajta, a frászt hozod rá! A Kicsi vigyorogva rámnéz a sisakja alól, aztán úgy otthagy, mint Szent Pál az oláhokat. Na megállj, büdös kölök, nyilván kétcentisként is figyelted már, hogy kell bringázni, olyan leszel, mint a dédapád, aki autókat hagyott le az ócska parasztbringán, vagy a fél falu csodálatát kivívva kettőt vezetett egyszerre a műút közepén, de te legalább nem vagy süket. Neki aztán dudálhattak hátulról , férjen el az IFA ahogy tud.
Vakmacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
