8. hét

Gyűlölök várni. Azt is utálom, ha valamit nem én irányítok, sőt, egyáltalán nincs rá lehetőségem, hogy befolyásoljam. Na, azt végképp nem bírom elviselni. Egészen addig, míg pár kisebb csalódás éri az embert, elvan a maga kis világában és megvan a hatalom illúziója. Aztán jön egy dolog az életben, mint a terhesség, amit nem lehet kontroll alatt tartani.

Szeretném, ha a feleségemnek nem kéne szenvednie. Jó lenne azt látni, hogy felhőtlenül örül, még azt is kibírnám, ha hisztis elsőgyerekes kismama lenne, aki naponta körbetelefonál mindenkit, mert éppen keletről fúj a szél és nem nyugatról, most aztán mi lesz, ez nem tesz jót a gyereknek. Elmennék napi kétszázszor a boltba, meghallgatnám a véget nem érő monológokat arról, hogy mit kell szednie, mit kell csinálnia, milyen zenét hallgasson, hogy kifejezetten okos legyen az utód, milyen ágy kell, mit fog enni, jaj, mi van, ha nem tud szoptatni, és még sorolhatnám. Valószínűleg ha nem lenne olyan múltunk, amilyen van, még néha nyűg is lenne ez a túlaggódás. Aranyos, de túl sok. Most pedig azt kívánom, hogy bárcsak 9 hónapon át egy hisztis nővel kéne együtt élnem.

Az is jó lenne, ha előre tudnám tekerni az időt, nem sokkal, elég a 25. hétig. Az egy olyan mérföldkő, ami után sokkal könnyebb lesz mindkettőnknek. Átlépnénk a kritikus 24. hetet. Ha már ott tartanánk, tudom, hogy visszakapnám azt a nőt, akibe annak idején olyan menthetetlenül belezúgtam. Azt akarom, hogy megint az a nagyszájú, arrogáns, erős nő legyen, aki volt. Minden erőmmel azon vagyok, hogy neki könnyebb legyen, mégis tehetetlen dühöt érzek, mert nem tudom befolyásolni a dolgokat. Bármit teszek, ez most nem rajtam múlik, és azt sem tudom, kin. Nem tudok kit okolni azért, amin keresztül kellett mennünk, így utolsó lehetőségként leginkább magamra haragszom. Főleg most, hogy ez az egész megtörténik.

Ahelyett, hogy balhézna, összetörik és sír. Ha nevet, azt sem szívből. Ha ránézek, látom a szemében a félelmet, a szomorúságot és a kétségbeesést. Minden pillantásával szinte könyörög azért, hogy segítsek. Én meg csak nézek ki a fejemből, hogy segítenék, de hogy?!

Jó lenne, ha már itt lennének a kicsik épen és egészségesen. Akkor talán Kriszti se bámulná mereven az órát, ahogy mennek a másodpercek, és nem azon gondolkodna, hogy ez a ketyegés közelebb hozza azt az egy másodpercet, amikor meghal.

Dávid

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?