37. hét

A hétfői nappal hivatalosan is megkezdtem a szülési szabadságomat. A valóságban ez nem jelenti azt, hogy kaszát-kapát eldobtam, reggelente ugyanúgy ránézek a dolgaimra és el is intézek egyet-kettőt, de azért többnyire üresek a napjaim.

Nem is tudom, hogy mit csináljak ezzel a sok rám szakadt szabadidővel. A baba-listán már csak néhány tétel vár kipipálásra, de a semmittevéshez meg túlságosan nyughatatlan vagyok.

Hétfőn délután a férjem az egyik kollégájával/barátjával jött haza munka után és miközben beszélgettünk, a srác csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy ott van a kertükben a sok meggy a két nagy meggyfán és senki nem akar vele foglalkozni, nem kell senkinek, rájuk fog rohadni az egész.

Fel is villanyozódtam rögtön, hogy ha nekik TÉNYLEG nincs rá szükségük, hát én éppen nagyon ráérek, beugrom valamelyik nap és leszedem szívesen. Amilyen áron az elmúlt pár évben meggyet lehet kapni, bőven megéri a befektetett munka, akkor is, ha csak pár kilót sikerül összegyűjteni.

Meg is egyeztünk, hogy kedden pont otthonról dolgozik, menjek nyugodtan, amikor ráérek. Így esett, hogy kedden délelőtt 8,5 hónapos terhesen meggyet szedtem. Közel 5 kilót tudtam leszedni, ami barátok között is egy vagyon lenne, már ha lehetne kapni – mert csak elvétve találkozni meggy árussal maximum a nagyobb piacokon.

Nem is tudom, hogy mikor és hogyan jutott idáig a dolog. Gyerekkoromban nekünk is volt a telken sok meggyfa, rogyásig volt mindegyik és jobb esetben is fillérekért vették át az erre specializált helyeken, de volt, hogy el sem tudtuk adni, csak elosztogattuk meg befőztük millió üvegnyi kompótnak.

Most meg úgy örültem ennek a pár kilónak is, mintha különdíjat nyertem volna a tombolán. A férjem kérésére a nagyjából lekvárt főztem rögtön másnap, de azért egy kilónyit félretettem, hogy hétvégére süssek belőle egy igazi, házi meggyes pitét.

Vasárnap terveztük a férjem születésnapját megünnepelni és torta helyett pitét szeretett volna, így gondoltam jól fog jönni, ha a megrendelt barackos mellé sütök egy meggyeset is.

A befőzés végeztével rávettem magam, hogy újra átfussam a tennivalóink listáját, hogy mi az, amit eddig csak halogattam, de jó lenne még a szülés előtt elintézni.

Az itthoni nagytakarítás két utolsó lépéseként leadtam a szőnyegeinket a tisztítóba és elvittem az autónkat is egy külső-belső nagygenerálra.

A csillivilli kocsiban gyögyörködve mondtam is a férjemnek, hogy milyen klassz, hogy a hátsó ülésen most már két gyerekülés lesz, így a kutya nem fog tudni az ülésen utazni, tehát végre-valahára levehetjük a csúf védőhuzatot onnan.

Az emberem csak pislogott, majd elmésen megjegyezte, hogy „Ugye viccelsz? A gyerek általában sokkal retkesebb, mint a kutya, én azt hittem, hogy miatta van védőhuzatunk!”

Bár még mindig korainak éreztem, de azért a héten bepakoltam a kórházi motyómat is. Sokkal egyszerűbb volt most, hogy tudom, hogy mire számíthatok a választott kórházban, sőt, mivel hivatalosan is vége a járványhelyzetnek, így nem kell arra készülnöm, hogy látogatók (és otthonról utánam hozott holmik) nélkül kell megoldanom a 3 napos bentlétet.

Nem tudom elképzelni, hogy annyira hirtelen kellene indulnunk, hogy ne jutott volna időm azt a pár (egyébként már összekészített) dolgot bedobálni egy táskába. A nagylányommal az első rendszeres fájások egy hétfő délelőtt kezdődtek, végül szerda este született meg. Gondoltam is, hogy „áh, most majd összepakolok, ha már fáj...mindenre is ráérünk!”

Egyelőre nagyon hihetetlennek tűnik, hogy rohamtempóban kell majd indulnunk, de mivel sok többgyerekes anyától hallottam, hogy mennyivel gyorsabb volt a második szülésük – talán mégiscsak jobb, ha nem bízom a véletlenre a dolgot.

Most, hogy már betöltöttem a 36. terhességi hetet, elkezdtem napi rendszerességgel datolyát is enni. Még az előző terhességem során olvastam több tanulmányt azzal kapcsolatosan, hogy mennyire jótékony hatása van, ha a kismama a terhesség utolsó heteiben naponta 70-75 gramm datolyát fogyaszt.

Több kutatás is igazolja, hogy a megfigyelt esetekben – a kontrollcsoporthoz képest – jelentősen  felgyorsította a méhszáj tágulását, lerövidítette a vajúdást és kevesebb esetben volt szükség a szülés külső indítására vagy oxitocin adagolására.

Szuper, ez nekem bőven megéri, hogy két pofára zabáljam a datolyát. Nem bízok semmit a véletlenre, múltkor így is 3 napig szültem – ki tudja, lehet, hogy datolya nélkül egy hétig tartana!

Csak az a sajnálatos, hogy én a datolya ízétől és állagától is undorodom, így most naponta kísérletezem, hogy smoothie-ként elkészítve mivel tudom leginkább elfedni az ízét.

Egyelőre a sóska és a citromlé beválni látszik, csak remélni merem, hogy kifizetődik majd a dolog és a szülőszobán olyan hamar kitágulok majd, mint apa lábán a női zokni.

Valamiért olyan érzésem van, hogy ezúttal nem fogom a terminusig kihúzni és még ebben a hónapban megszülök. Június vége 9 nappal lenne a kiírt dátum előtt, nem tűnik annyira irreálisnak, hogy addigra megszületik a kisebbik lányom.

Minden nap egyre inkább érzem, hogy közeledik a nagy nap, a hét végén már volt jópár olyan, erősebb összehúzódásom is, amit kultúráltabb helyeken már jóslófájásoknak hívnak.

A legnagyobb testi változás mégis talán az, hogy egyik este, zuhanyzás után észrevettem, hogy elkezdett szivárogni a tejem. Tudom, hogy ez a szülés időpontját tekintve semmit nem jelent, mások már félidőtől csöpögnek, de azért ez mégiscsak egy elég egyértelmű jelzés, hogy most már tényleg nemsokára megszületik a baba, aki majd hasznát veszi ennek a funkciónak.

Attól, hogy nincs összefüggés a tejszivárgás és a szülés megindulása között, én remélem, hogy azzal, hogy már van valamennyi aktivitás a melleimben, el fogom tudni kerülni azt a hihetetlenül fájdalmas belövellést, mint legutóbb.

Viccen kívül, az jobban fájt, mint a szülés. Sírni tudtam volna a kíntól, hogy egyik óráról a másikra kókuszdióvá keményedtek a melleim, a gyerek nem tudott velük semmit kezdeni, hozzájuk érni is fájt, csak néztem őket és arra vártam, hogy mikor fognak felrobbanni, mint egy túlfújt lufi.

Nem is tudom mi lett volna, ha akkor éjjel két csecsemős meg nem szán a kórházban és kínok között ki nem masszírozza őket addig, amíg már az újszülött számára is használható állapotba kerülnek.

Na, hátha most nagyobb szerencsém lesz és nem lesz ennyire borzalmas, amikor már ténylegesen is lesz értékelhető tejtermelésem.

Ahogy egyre inkább közeledünk a terminushoz, úgy törnek elő bennem a különböző gondolatok. Eléggé ambivalens érzéseim vannak azzal kapcsolatban, hogy milyen kevés idő van már hátra a szülésig és a kisebbik lányunk érkezéséig.

Egyfelől kicsit szomorú vagyok, hogy már nemsokára vége ennek a terhességnek. Nem mintha különösebben élvezném a partra vetett bálna létet, de mivel több gyereket nem tervezünk, mégiscsak ez az utolsó pár hét, amikor átélhetem azt, hogy milyen egy másik emberi lényt hordozni a testemen belül.

Mindemellett pedig már alig várom, hogy végre itt legyen a kicsi is velünk és megkezdhessük négyesben az életünket. Napjában többször eszembe jut, hogy vajon ő is úgy fog-e kinézni, mint a nagy és az én kiköpött másom lesz, vagy ő inkább a férjemre fog hasonlítani? Milyen lesz a természete, a személyisége?

Ilyenkor persze számolom a napokat, hogy végre megpillanthassam és megkezdhessük a soha véget nem érő ismerkedést egymással.

A lányom is egyre türelmetlenebbül várja, hogy végre találkozzon a kistestvérével. Ahogy egyre több babaholmi kerül a szeme elé a lakásban, úgy beszél egyre többet arról, hogy milyen lesz, amikor megszületik a baba és mennyi mindent fognak együtt csinálni.

Az utóbbi napokban szinte minden éjjel együtt alszunk, nekem is jól esik, hogy a kicsi érkezése előtt még tudunk egy kis anya-lánya időt tölteni kettesben, a takaró alatt összebújva. Reggelente hosszasan beszélgetünk arról, hogy milyen volt, amikor ő volt pici baba, mi mindent csinált, milyen gyorsan megtanult mindenféle dolgot és milyen hamar megnőtt.

Nézegetünk képeket, amikor ő használta a babakocsit, amikor ő aludt a kiságyban, amikor ő volt a mellkasomra kötve a hordozóban, és együtt megállapítjuk, hogy most a kistestvérének készítettük elő ezeket a tárgyakat.

Nagyon érdekes, hogy mindenféle külső magyarázat nélkül, tökéletesen magától értetődőnek veszi, hogy ha valamit valamit ő használt babakorában, akkor most a kistestvére fogja, mert most ő lesz olyan pici.

Egyelőre semmi nyoma a féltékenységnek, egyetlen egyszer sem hagyta el a száját, hogy ez vagy az az övé és a testvére nem használhatja, de hátradőlni azért nem akarok, mert arra volt már példa, hogy pl. kijelentette, hogy ő is a kiságyban fog aludni, a babával együtt kettesben.

Tőlünk ezt még így kimondva nem hallotta, magától jutott arra következtetésre is, hogy ha most a testvére van a pocakomban, aki egy pici baba, akkor régen ő is a pocakomban volt, amikor ő volt annyira kicsi.

Kíváncsian várom, hogy milyen lesz a kettejük közti dinamika és tényleg számíthatunk-e ennyire idilli testvérkapcsolatra, mint ahogy azt a nagylányunk most elöljáróban beharangozza.

Vasárnap délelőtt nekiálltam a pitéket elkészíteni és megfőzni az ünnepi ebédet a férjem nagy napjára. Szűk családi körben, nálunk ünnepeltük a 39. születésnapot, majd jövőre, a kerek évfordulóra tervezünk valami nagyobb banzájt.

Idén (is) nagyon könnyű volt a férj kedvére tenni, mindenképpen a kedvencét, bolognai spagettit szeretett volna ebédre, így tényleg nem kellett túl sok energiát beletennem a főzésbe és a piték is hamar elkészültek.

Persze az apák napjáról sem feledkeztünk el, az édesszájú apósomnak a kedvenc csokijaival, a férjemnek pedig „virággal”, egy nagy cserép különleges csilipaprikával készültünk.

Ebéd után arra eszméltünk, hogy a mezőn, ahol a kutyánkat szoktuk sétáltatni, levágták a füvet és feltekerték őket óriási szénabálákká. Kaptunk is az alkalmon, hogy csináljunk egy pár nyári képet a bálák között. Eddig minden évben sikerült ilyen fotókat lőni a gyerekről, idén sem akartuk kihagyni a lehetőséget.

A lányunk (és a kutyánk) persze végtelenül élvezte a hengerek közötti futkározást és még külön pózolt is a bálák tetején az apja fényképezőgépe előtt.

Miközben ott a mezőn bolondoztunk, néhány méterre tőlünk leszállt egy gólya a frissen kaszált fűbe. Mondtam is az embernek, hogy itt a városban még sosem láttam gólyát, ez biztos egy jel, hogy napokon belül szülök, úgyhogy kezdjen csak bátran hangolódni a dologra mentálisan.

Annyit mondott, hogy oké, de nem lehetne-e, hogy csak holnap, hogy ha már úgyis el lesz nyomva férfiként a lakásban, legalább a szülinapján ne kelljen osztoznia.

Salty