A gyerek még nincs egyéves, de már egy teljes tárolónyi játéka-lomja van. A nővére játékai már egy teljes szobát töltenek meg. Nekem meg az egyszeri svéd gyerekvers jut néha eszembe, ahogy este pakolom utánuk a mindenféléket, mivel a tároló alján olyasmi is van, amihez fél éve hozzá se nyúltak.
„Bélyeget gyűjtöttem.
Papa egyszer hozott egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget.”
Poppernek van egy zseniális írása, azzal kezdi, ha ő volna az ördög, ő sem csinálna mást, mert a legnagyobb kitolás: mindent egyre gyorsítani és túladagolni, pörgetni a világot, szédülésig. Úgy élünk sokan, ahogy kapcsolgatunk a tévén, híradótól zenés klipig, a majmok életén át a cunami-áldozatokig, minden csak pár másodpercig tart, alig valamit tudunk igazán befogadni, megélni, már jön is a következő.
A gyereknek van egy szobányi játéka, mégis sokszor ül a szoba közepén a tengernyi holmi közt tanácstalanul, hogy most akkor mit is csináljon. A nagyinál meg esetleg van összesen két gumimacskája és egy ezeréves építőkocka, mégis boldogan rohan hozzájuk oda minden alkalommal. Persze lehet, hogy az is kell hozzá, hogy nem a nagymama lakása az állandó lakhelye. Vagy mégse ez a dolog kulcsa? Hanem hogy a kevesebb néha több?
A nyolcvanas években még vágyódva néztük a nyamvadt nyugat rogyásig pakolt áruházait, az unokatestvérem már a kilencvenes évek elején kijelentette Párizsból hazatérve, hogy az ottani bolt-és választékkínálattól már sikítófrászt kapott, kinek kell ennyi cucc? Hogy lehet ebből jól választani? Honnan tudom, hogy tényleg kell? És az a másik, az nem? Vagy egyik sem?
A sikítófrász-effektus azóta beállt már nálam is. De teljesen megértem a gyerekeimet, zuhog rájuk az inger, a csábítás, a lehetőség, ilyen baba, olyan építő és amolyan társas, a reklámban mindenki boldogan mosolyogva játszik ezekkel, én is akarok olyat, naaaa, anyaaa, hát azért van ott, hogy megvegyék! Azért hát. Aztán ha megkapja, akkor pár napig nagy az öröm, aztán beáll az „eeeez mindeeeen?”-érzés, és a társas megy a polcra, az építő a szekrénybe, a plüss meg az általam csak kisállat-temetőnek nevezett tárolóba. Marad három-négy kedvenc, de honnét tudom előre, hogy a többit meg sem érdemes venni? Miért múlik el olyan gyorsan a hamvas varázs, és miért csábulnak el mégis újra meg újra?
Dömping, dömping, dömping, mindenfelé. Dömping van játékból, szórakozási lehetőségből, sportágakból, harminchat tévécsatorna illegeti magát, versengve a harminckét mese-DVD-vel, a kétszáz mesekönyvvel, a negyven plüssel, az öt doboz legóval, a nyolc társassal, a sarokban álló biciklivel és persze az adu ásszal, a nappaliban ücsörgő számítógéppel együtt, amiben benne a világ minden online elérhető, nyilvános tudása és hordaléka. Egyszerűen nem lesznek annyi ideig gyerekek, hogy ezt mind kihasználják.
Nagyon félek, hogy nincs „értő olvasás, célirányos válogatás, hatékony izémenedzselés” című tantárgy, sem az általánosban, sem a középiskolában. Akkor mi fogja őket segíteni, hogy eligazodjanak majd a rájuk zúduló áradatban, amiben van értékes és értéktelen, érdekes és érdektelen, meg egy csomó akár-hasznos-is-lehetne típusú időrabló, nem is beszélve a tényleg ártalmas termékekről. Lesz hatszázharminc ismerősük a Facebookon, negyven kedvenc blogjuk, belekezdenek húszféle sportba, ötféle nyelvbe és kilenc párkapcsolatba, aztán majd jól elmegy a kedvük az egésztől, mert kilencből, negyvenből, ötszázból nem lehet kiválasztani azt az egyet-néhányat, aki meg ami igazán fontos és amire valójában van elegendő időnk és energiánk? Megtanulnak-e választani, vagy végigkíséri őket majd ez a „valamit kihagytam” vagy „nem döntöttem jól” érzés, ami elveszi a dolgok ízét?
Pár éve olvastam, hogy felborult valahol az óceánon egy kínai teherszállító hajó. Rajta vagy másfél millió gumikacsa. A hírügynökségek világgá röpítették a fotót, ott ringatóztak a gumikacsák a tengeren, ezresével, és nem hiányoztak senkinek, a halaknak sem, aki felfúvódtak, amikor bekapták a csábító külsejű sárga műanyag szárnyasokat.
Ábrándozom, hogy egyszer megáll a dömping-áradat és a belőlük képződő szeméthegyek se nőnek tovább. Van a világon elegendő vicikvacak, csak kicsikét rosszul elosztva. Az egyik gyerek fuldoklik a sok holmi és program közt, a másiknak nincs semmije. Erre kéne még valami megoldás. Mert az már külön cikk témája lehetne, hogy mit érez az a gyerek, aki beszabadul egy pláza csillogó világába, majd ráébred, neki egyetlen nyomorult gumikacsára se futja, se ma, se holnap, se máskor.
Vakmacska
