A heti mottó:
Kis lépések, nagy változások.
Piszkosul rendes lány vagyok. Heti hatszor csinálom az ugribugrit, ami csupán napi 10 perc és figyelek az evésre. Értsd: csak ebéd után eszem valami pici nasit, ha nem ettem túróstáskát épp reggelire. Upsz. Ami még fontosabb, hogy fél 6-kor laza vacsi utána semmi. Szóval meghalni nem kell éppen, de használ. Nem, nem két nap alatt. Viszont a mérlegen hatossal kezdődik az a bizonyos szám! Juhééé! Na, van még hátra, de ez az első kis diadal.
Az ünnepek alatt nem figyeltem semmire. A csokit nem szeretem, de a nyúl meg a miki az más. Minden gyilkos hajlamomat ilyenkor élem ki és teljes odaadással harapom le a fejüket. Aztán hamár belekezdtem.... Anyu arra nevelt, hogy amibe belekezdek, azt fejezzem is be. Bár lehet, hogy ő nem a csokizabálásra gondolt? Ki tudja, talán arra is. Ez nálam már nem evés kategória. Gyakorlatilag felporszívózom a lefejezett delikvenst.
PiciLány egyre kevesebbet közlekedik négykézláb. Mondjuk ha nagyon siet vagy futni próbál, de nem jön össze.
A héten már az utcára is lemerészkedtünk gyalog. Egy kb 50 méteres távolságra indultunk. Persze ebből mondjuk 10 métert teljesített nagyjából 10 perc alatt. Olyan nagyon élvezte a szabadságot, hogy néhány lépésenként megállt örvendezve rugózni.
A világ olyan érdekessé vált számára, hogy a babakocsiban ülve már egyáltalán nem kiváncsi a fejemre. Mostmár előre szeretne nézni, hát forduljunk.
Jó dolog a sport babakocsi, de nehezen veszem rá magam. Nem is tudom, KicsiFiúnál hogy volt? KicsiLány téli, nála jobb és melegebb volt ez a nagy, sokfunkciós darab ebben a korban.
Szeretem a babakocsinkat. Azért választottam PiciLánynak is ugyanezt, mert vannak szebbek meg minden, de ez már nekem három gyereknél nagyon bevált.
És hogy mi szól mellette? Hát a 12"-os felfújható kerekek. Olyan, mint egy tank. Mindenen átmegy. Ez pedig fontos, mert itt vagy vacak az út vagy soksoksok a macskakő. Nem mellesleg emeleten lakunk, egy liftnélküli házban, ahová a nagy kerekek felsétálnak, meg lesétálnak. Mint a villamosra is, ha esetleg nem alacsonypadlós jönne. Még a HÉV-re is felhúzom. Mondjuk legutolsó szempont mostanság, de a nagyobbaknál még számított, hogy simán toltam a hóban. Szóval ultrakényelmes. Csak hát széles. Cserébe fél kézzel fordítasz rajta 360°-ot is akár.
Tehát egyenlőre meggyőztem magam arról, hogy nem váltunk. Majd gondolom nyáron, amikor vonatozunk és parktikus lesz egy kisebb kocsi, nagyobb alsókosár változat. A jelenleginek ugyanis inkább dísz az, mint kosár. Legalább nem buggyantom meg azt is vásárláskor....
Talán alakul a napirend. Egészen kellemes. Kétszer alszik, de egynek számít. Van egy naaagy alvás, ami akár három órányira is elnyúlhat és késő délután egy fél órás szendergés. Ez így oké is. KösziPuszi.
Újabban az udvaron hagyom az aranyeső (tudom, vessző de nem érdekel) alatt. Látom az ablakból, levegőn van, körbecsiripelik a madarak. Legjobb.
Új tudomány a felmászás. Mindenre. Kicsit bele is rokkant a szárítónk, mert ha borulás van, akkor csimpizni kell valamibe és pont az volt kéznél.
Igen rendes gyerek, ilyenem még nem volt! Ha kitartóan mondogatom, hogy "Nem szabad", akkor feladja... a felmászást az asztalra, párkányra, a szekrények nyitogatását. Legalábbis általában.
Ugyan a konyhában van gyerekzár a szekrényeken, a minap megtréfált a kis huncut.
Csak elszaladtam a mosdóba. Kettő perc volt. Mikor visszaértem, látom, hogy a cuki kislányom áll a nyitott kukás ajtó mellett és csillogó szemekkel, teljes boldogságban nyammog egy almacsutkán. Bájos kis kukabúvár.
Mostanában előfordul, hogy valami finom falatot felcsippent, megkóstol, majd széles mosolyal nyújta felém, tömné a számba. Édes kicsi Tündér, eszem azt a jó szívét, de blőőő.
NagyLány lába gyógyulóban. Legalábbis azt írta. Ilyen kamaszosan. Kérdezed chat-ben, hogy jajj a lábad és a mankó, meg a jégzselé? Aggódsz három sorban, gyerek meg válszol: "Jobban"
Az itthon töltött két nap után a Mamahotelben szállásoltuk el. Nem bánja egy percig sem. Ott biztosan pihen. A Mama ágyhoz szállít mindent. Mondjuk itthon sem lehetett erre panasz, de ott nagyobb a csend, ez nem vitás!
A fiúk nagyon cukik voltak a múltkor, nem is írtam!
NagyFiú ilyen elegáns darab. Csak ingben jár, de nem kockás flanelban ám! A zakó lassan meleg lesz, hát vett magának egy mellényt. Szépet. Az operába is mehetne benne. Ahhoz viszont nyakkendő is dukál, csakhogy nem tud nyakkendőt kötni. Azt pedig nem tőlem fog megtanulni, az fix.
Kedvesnek annyi inge és nyakkendője, mint égen a csillag. A nagy mellényrendelés kapcsán elővett mindent és kitette NagyFiú elé: "Válogass kedvedre!"
Ő tud nyakkendőt kötni, ha nem is vérprofi, de néhány előpróbálkozás után megtanította NagyFiúnak, hogy miként is kell ezt csinálni.
Így, hogy nyakkendőt is választott Kedves repertoárjából, már el sem megy itthonról anélkül. Nem lazázik, minden nap újraköti azt, amelyik jobban illik a napi ingjéhez.
KicsiFiúnak jót tett ez a hosszú szünet. A szorzótábla jól megy, a verset három elolvasás után hibátlanul felmondta és megtanult cipőt kötni is pillanatok alatt. Mondjuk így lassan 9 évesen ez nem akkora szám, tudom, de ő örült neki, én meg miért rontanám el a büszkeségét?!
Valami furcsaság folytán a tanító néni is dícsérgeti őt, még olyanért is, ami szerintem tőle leszidás gyanús, de most biztos jó passzban vannak mindketten.
KicsiLány egyre többször vágyik magányra vagy legalábbis nem KicsiFiú társaságára. Érthető. Sokszor finoman szólva undok (nagyon bunkó) vele, ami szintén érthető, de nem elfogadható.
Addig oké, hogy nem feladata vagy dolga a testvére szórakoztatása, de megígérni, hogy persze játszunk, aztán mikor ott a helyzet, akkor már nincs kedvem, az nem kedves dolog. Akkor mondja, hogy nincs kedve vagy azt, hogy talán. De azért ne ígérjen fűt-fát, hogy a másik csalódottságát elodázza. Ez ugyanis nagyon erős oldala.
A helyzet nem könnyű, hiszen az elmúlt közel kilenc évben mondhatni szimbiózisban éltek. KicsiLány most leválna, KicsiFiú pedig nehezen veszi ezt. Még nem nagyon van eszköztára az egyedül szórakozáshoz. Az elmúlt két hét, amit itthon töltött, nagyon hasznos volt a személyiségfejődésében. Rájött, hogy jó egyedül is és ki tud ő találni magának mindenféle mókákat.
A hétvégét félgőzzel kezdtük. Kedves elutazott vidékre barátkozni, NagyFiú az apjához ment, NagyLány csak szombat este jött haza.
Az az elképzelésem, hogy míg PiciLány az udvaron szundít egy szép nagyot, mi a kicsikkel szolíd mosollyal az arcunkon főzünk egy családiasat, természetesen 40 percnyi alvás után ment a kukába. Helyette félidegben pörögtem, mint a búgócsiga, hogy időre kész legyen az ebéd (nem lett). A rántott sajt viszont nem folyt ki. Mindig van minek örülni!
A napunk igéretesen indult. KicsiFiúval és PiciLánnyal elmentünk a piacra virágokat venni.
"Nyunyu! Én mindenképpen szeretnék árvacskát, de kettőt, mert az már párvácska és nem kell szomorkodnia!"
Azt terveztük, hogy kertészkedünk a kicsike kertünkben. Együtt.
Helyette külön-külön ültetgettünk, de végülis jó volt így is, csakhát együtt nagyobb élmény lett volna.
Az időjárás nem indokolta, de megfagyiztattam az itthonlévőket. Ők vidáman ugrabugráltak a fagyizóig, én meg a forró kávém illatáról álmodoztam. PiciLány pedig megkapta élete első tölcsérét. És boldogan törte miszlikbe.
Van itt a közelben egy csodafa. Minden évben ámulok előtte, mikor virágzik, mert végtelenül gyönyörű! Kétféle cseresznye házasságából születetett, így egyszerre virágzik fehérben és rózsaszínben. Igaz, hogy kicsit fázósak voltunk hazafelé, de ez a fa tavaszt varázsolt egy pillanatra a szépségével.
PiciLány hazafelé elaludt. Ekkor jött el az én kertészkedős időm. A kicsikertem talán van 2×1 méter, szóval tényleg nem nagy, de pont elég. Minden évben kicsit átrendezem, átültetem, amit lehet. Néha azt is, amit nem, de nem sértődősek a növényeim. Csak pár biztos virág van, amiket sosem mozdítok. Ez a kert ugyanis nem egy egyszerű virágos kertecske, hanem a "Kedvencek Temetője", nem Stephen King változatban. Hehe. Az itt eltemetett állatkáinknak mind van egy-egy évelő virága. Egy rózsa, tulipán vagy pünkösdi rózsa. Ez utóbbi több szempontból kedves nekünk. Egyrészt két állatkánknak is állít emléket, másrészt a DédiMama kertjéből hoztuk, ahol azelőtt annyi szép nyarat töltöttünk. De már a Dédiék sem élnek, a házat is eladták....
Kicsit elnosztalgiáztam, aztán gyorsan rendbevágtam a konyhát és megcsináltam az ugribugrit, hogy mire NagyLány hazaér, teljesen az övé lehessek. Ezt a napot vártuk ugyanis sok hete! Csajos mozi, csajos dumcsi. Amikor Kedves lelép, miénk az éjszaka!
Igen, lehetne ezt úgy is nézni, hogy micsoda undokság itthagyni engem 1-2 havonta ennyi gyerekkel egyedül, de nekem nem nagy szám. Én régen is egyedül toltam ezt a sokgyerekes bringát. Az apukájuk reggeltől késő estig dolgozott a hét 4-5 napján, három nap egymás után, sokszor hétvégén is. Tehát nekem kellett egyedül megoldanom a napokat. A különböző alvási időpontokban való elaltatástól, a kisebb kiruccanásokon keresztül az esti rutinig, amikor négy gyerek fürdés-hajmosás-szárítása két órás buli volt. Nyáron pedig gyakran előfordult. Nem lehetetlen ez és meg is lehet szokni. Ezzel a tudattal vállatam a gyerekeket anno. Így aztán amikor egyedül vagyok, mert Kedves barátkozik (az sem volt ám más, mikor három műszakban dolgozott, csak mondom), nem érzem, hogy jajjmosmilesssz??? Mostmár én sem vagyok annyira bezárva, a Nap is süt néha, így nem érzem azt sem, hogy bezzeg neki milyen jó...
Ha PiciLány nem húzza keresztbe, csinálok magamnak programot, mint most.
Popcorn, málnaszörp, Grease.
Meg ahogy azt megálmodtuk.
Dumcsiztunk NagyLánnyal a konyhában egy jót, hogy melyik barinő kit crushol -jaj, de béna- meg a baráti viszonyokról és azok kamaszos szövevényeiről, amíg elkészült a popcorn.
Hogy hol csúszott be a hiba, nem tudom, de tutira láttam (egyszer már kerestem) valamelyik streaming szolgáltatónál ezt a filmet. Most viszont sehol sem volt.
Megnéztük helyette a Jó reggelt, Vietnám!-ot. És jó döntés volt. PiciLány szépen végigaludta. Majdnem, de az az öt perc belefért. Csak az volt rossz, hogy nehéz csendben vinnyogni a poénokon. Utána még kicsit elemezgettük az akkori politikát, aztán szépen beájultam az ágyba. NagyLány viszont megadóan kullogott aludni. Ő most piszkosul kipihent.
Vasárnap reggel a két kicsi harca olyan méreteket öltött, hogy nem ugorhattam le csak úgy a boltba. KicsiFiút magammal vittem és akkor már menjünk az undi nagyba vásárolni. Ő sokat segíthet (éppen rémesen szétszórt volt, szóval tévedtem), KicsiLány meg egyedül lehet tíz percnél többet.
Ez a séta meg is oldotta a napi háborús helyzetet.
Kedves is hazaért, hát lementünk az éppen megnyílt sörkertbe, ahol virágpiac és kézműves vásár van szezonban igen gyakran, mint most.
Igaz, hogy csak négy asztalnál árultak növényt, de legalább megtudtuk, hogy a citromfánkat Kedves öntözte halálra télen. Szomorú, mert ez volt a kapcsolatnövényünk és hát meghalt igen gyorsan, de messzemenő következtetéseket nem vonnánk le a dologból. Pedig lehetne. Hehe.
Kedves túlszerette a citromfát, agyon gondoskodta. Én meg csak el-elejtettem néha, hogy "sok lesz az a víz szerintem", erre ő, hogy "dehogy lesz, annyira nem öntöztem meg". Akkor oké. Hátha tényleg jól van az úgy...
Freud meg fogja a fejét. Muhaha.
Nanta
