Második gyermek, 24.hét. Eddig sem volt könnyű. Már rég nem dolgozom, itthon vagyok, vigyázok a babámra. És ráérek. Időm nagy részét egyedül töltöm: nagyfiam oviban van, készülünk az iskolára (ettől is kész vagyok, para, iskolások leszünk…) a papa is dolgozik. Ha mégis itthon van, a nyakán lógok, nagyon hiányzik. Délután már a fiam is itthon van, persze ő is hiányzik. Aztán gyorsan elmegy ám az idő, hamar eljön a reggel, a fiúk mennek dolgozni, én megint egyedül vagyok. A babaholmik természetesen öröklődnek a nagytól, még ráérek mindent kipakolni, babona.
Hét évvel ezelőtt, 20 évesen, teljesen tudatlanul, szerelmesen, rózsaszínben láttam mindent. Még a 14 hétig tartó reggeli rosszullétek is rózsaszínűek voltak. Aztán jöttek az apró rúgások, a szépen növekvő pocak – könnyű volt szakdolgozatot védeni, mindenki a pocakomat figyelte. A várandósság minden percét élveztem, bíztam az orvosokban, habár fogadott dokim nem volt. Aztán egy nem túl könnyű, végül császáros szülés után boldogan babáztam. Tanultam, nőttem a gyerekemmel együtt. Tanulságos volt. Megtapasztaltam a saját határaimat, olyan erők létezését, amikről korábban fogalmam sem volt. Ovisok lettünk. Dolgoztam. Bedarált az a bizonyos kerék. Nagyon vágytam még egy gyermekre, mindig is szerettem volna. De féltem.
Számomra az anyaság korábban egy kiváltságos dolognak tűnt. Nem hittem abban, hogy én meg tudnám csinálni: kihordani, megszülni, a saját testemből etetni, nevelni egy gyermeket. Ehhez ember feletti erő kell, nekem olyan nincs. Aztán valóban csodaként éltem meg, hogy igenis képes vagyok rá. Az én testem is képes erre. Másodszorra is. Otthagytam a céget, táppénzre jöttem, elvégre nem azért lettem babás, hogy egy baromfifeldolgozóban a mínusz 5 fokban két raklap megpakolása között elvetéljek. Jó lesz itthon.
12 hétig hányás, ingerültség, aggódás. Ha mégis volt egy jobb napom, és nem rókáztam ki már a reggelimet sem, aggódtam, hogy valami baj van. Nincs semmi baj, mondta a védőnő, kicsit lejjebb vettek a tempóból a hormonok. De hát ezt már tudnom kéne, második gyerkőc. Persze, tudnom kéne, csakhogy majd’ 7 év alatt felejt az ember. Nem emlékeztem az első terhességem minden percére. Elmúltak ezek a hetek is, megmozdult a babám, érzem őt egyre többször, egyre erősebben. Boldog voltam.
És most… mintha nem is én lennék. Féltékenység gyötör, de már olyannyira, hogy szinte mindenki menekül mellőlem. A papát már zavarja a növekvő pocak, hogy mozog benne a kisfiunk, nem szeretné ha baja lenne (én sem, csakhogy ezt nem közölte velem). És nincs szex. Ami eddig olyan jó volt, hetente többször is. Minden nap ölelés, meglepi puszik főzés közben, egy-egy szeretlek még a boltban is (ami meglepő tőle, kissé szégyenlős). Most meg…
Megmozdult bennem a zöld szemű szörnyeteg. Van valakije? Mi más lenne az oka a hirtelen változásnak? Eddig nem zavart, hogy segítőkész más emberek felé. Tudtam, hogy ilyen. Imponált. De a hirtelen változás közepette rosszul esett a segítőkészsége. Én miért nem kapok ekkora figyelmet? Már nem szeret. Csúnya dolgot tettem, kutakodtam. És találtam: szerelmes sms. Kiborultam. Tudom, hibáztam, inkább ne tettem volna. De a bili is borult. Mondtam, hogy tudok a szerelméről, döntsön. Félreértem a dolgot, ez nem neki szól. Ne is foglalkozzak vele. Hát persze, valaki ismeretlenül ír neki, aki véletlenül szerepel a telefonkönyvében is?
Napok óta nem alszom, alig eszem. Fáj a hasam, csoda, hogy még van könnyem. Nem tudom túltenni magam ezen. Folyton a telefonját nézegeti, még pisilni is magával viszi. Ha rákérdezek, tagad, én ezt úgysem érteném. Hát ha el sem mondja… Zsarolnak? Nem. Ne is foglalkozzak vele. Kapok virágot, békülős szex. Furcsa, mi ez, ha nem bűntudat. Mégis megtette? Nem bírom tovább, kiborulok, látványosan. Nem tudok tovább uralkodni magamon, mintha nem is én lennék, kívülről nézem, ahogy ez a minden irányból szépen gömbölyödő satrafa egy levegővétellel mondja (ordítja) a fájdalmát. Papa pislog, ilyennek még ő sem látott, pedig voltam már nehéz helyzetben. Nyugodjak meg, nincs okom a féltékenységre. A főnökének falaz. De miért ő kapja az sms-eket? Miért higgyek neki? Próbálok megnyugodni, már a gyerekeim miatt is. Nehéz. Napok telnek el, még mindig titkolózik. Ne foglalkozz már velük, nem rád tartozik! Oké, leállítom őket… Mégis bujkál, kerül engem. Nem tudok másra gondolni, elárultak. És pont nőnapkor tudom meg. Szörnyű. Így nőnek lenni?
Amiről tíz évvel ezelőtt csak álmodtam, megkaptam: két gyermek, egy társ (bár férjet szerettem volna. Hittem a házasságban, pedig mindkettőnk szülei elváltak), szép otthon, egészség, boldogság. Rózsaszín, nagyon. Egy csapásra elmúlik. Miért érdekelné a páromat (akit egyébként higgadt, megfontolt és megbízható embernek ismertem meg), hogy a főnöke (akinek mellesleg szintén van „másfél” gyereke) hogyan találkozik a szeretőjével? Egy olyan nővel, akit a környék hímjei előszeretettel használnak. Vajon melyikőjük kérte meg rá, hogy az üzeneteket ő tárolja? Vagy egy szakítás után majd a párom lesz a következő trófea? Aki meg még be is adja majd a derekát, mert rá se bír nézni a terhes élettársára?
Még négy hónap van a szülésig. Félek. Féltem a családomat, féltem a páromat. Féltem azt, amit olyan nehezen hittem el, hogy az enyém.
K.
Bezzeganya az Instagramon!
Ha szereted a humort, a vicces képeket, Insta-oldalunkon terhességgel, gyerekneveléssel, anyasággal, családdal kapcsolatos, szórakoztató tartalmakat találsz.
Ha van Insta-fiókod, követheted is a Bezzeganyát>>>
Családtervezés, terhesség, szülés, gyereknevelés, egészség-betegség, szórakozás – ezekben a kategóriákban témánként tudsz böngészni a tartalmaink között. Kövesd a Bezzeganyát a Google+ -on is!
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
