Az ajtó nagy durranással csapódott be mögöttem. A folyosón álltam, kezemben a kabátom, a kézitáskám és a sapkám. Másik kezemben a babakocsi tolókája. A kisbabát még volt időm beletenni, meg a kabátomat megragadni, de másra már nem akartam időt pazarolni. Az összetűzés a párommal keserű volt, feszült, és úgy éreztem, másodpercekre vagyunk attól, hogy valami rettenetes, fájó dolgot kiabáljunk egymásra. Így azt tettem, amit tudtam: elmenekültem belőle. Csak egy kis időre.
De ott, a folyosón, az ajtó előtt hirtelen eszembe jutott, hogy valamit otthon felejtettem. A nagyobbik gyerekemet, a három és félévest. Azt, aki nagy szemekkel, az apjához bújva figyelte az elmúlt negyedóra eseményeit. Azt, aki mindig az apját hívja, amikor elesik, vagy felébred éjjel. De már nem tudtam hazamenni. Elmentem a fejtisztító sétámra nélküle. De végig azon járt a fejem, hogy otthagytam. És eszembe jutott, hogy vannak, akik tényleg elmennek. El-el. Örökre. Meg tudnám ezt tenni? Mit csinálnék vele, akit legjobban szeretek a világon? Hiszen nem tud meglenni az apja nélkül egy napra sem. Én meg nélküle.
Összesen három ismerősöm, mindhárom nő, kezdett új életet, és hagyta maga mögött kiskorú, tíz éven aluli gyerekét. Érdekes módon minden esetben lányt. És mindegyiket megvetette ezért mindenki, aki tudta, mi történt. Az első ilyen anya egy gyerekkori játszótársam volt, akivel egy évtizeden keresztül minden nyarat együtt töltöttem. Azután elveszítettem vele a kapcsolatot. Pár éve a keresztanyámat kérdeztem, hogy mi történt vele. Ő szinte suttogva mesélte a szégyenteljes történetet, hogy a lánynak egy csúnya válása volt, ami után külföldre távozott, és a pici gyerekét nem vitte magával, hanem ott hagyta az exférjnek és a nagyiknak. Ő azóta nem is beszélt vele, mert egy életre csalódott benne, mint emberben. Mert egy anya hogy tehet ilyet?
Az exanyósommal hasonló eset történt meg, és ő volt az elkövető. Kapcsolata az exem apjával véget ért, és egy abuzív, mindenki számára mérgező szituáció alakult ki. A nő beadta a válást és összecsomagolt, de ötéves kislánya nem volt hajlandó vele menni. Neki nem kellett új apuka, új élet, az anyja, semmi. Semmi, csak az apja. Mindig visszaszökdösött az apjához, és bezárkózott hozzá. Az apa a helyzetet kihasználva megmondta a nőnek, hogy ha elviszi tőle a gyereket, megöli. Amikor az anya utoljára látta a kislányt, leguggolt hozzá, átölelte, és azt mondta neki, hogy ha nem jön vele, akkor soha többet az életben nem fognak találkozni. Megkérdezte tőle, hogy így is maradni akar-e. A kislány igent mondott. 16 év telt el, amíg újra találkoztak, véletlenül, az exem ballagásán.
A harmadik eset egy barátom családjában történt. A nővére hagyta ott a férjét és két kislányát. Újra férjhez ment, és gyerekei születtek az új kapcsolatából is. A kislányait én is ismertem, kedves, de szomorú szemű lánykák voltak: óvodás- és kisiskoláskorúak. Bár lehet, hogy a szomorúságot csak én képzeltem az arcukra és a bambiszemeikbe? Mert tudtam, hogy mi történt velük. Legalábbis azt hittem, hogy tudtam. Fiatal voltam még, ítélkeztem. Visszagondolva: csak annyit tudtam, hogy egy válás volt, ők az apjukkal maradtak, és az anyjukkal megszűnt a kapcsolat. De nekem akkor, tíz éve, ennyi pont elég volt ahhoz, hogy eldöntsem magamban, hogy egy megbocsáthatatlan cselekedet áldozatai voltak.
Az eset visszája, amikor az apa lép le egy kapcsolatból, és maga mögött hagy pár gyereket, mindennapos, szinte klisészámba megy. És akármilyen gyakori, hogy az anya tesz ilyet, mert bizony előfordul ez nem is egyszer, a megítélés gyökeresen más. És szinte semmi nem menti fel az anyát a skarlát betű és a kövek alól. Jó kis hollywoodi anyagot lehet az ilyenből csinálni, mert megríkatja a nézőket. Ki tudná elfelejteni a Kramer kontra Kramer szimpatikus kispapáját, aki egyedül próbál megbirkózni a rászakadt felelősséggel, amikor a felesége lelép, és otthagyja a kisfiával. Azután a történet végére kiderül, hogy volt egy pattanásig feszített anya, aki ideiglenesen akart csak elmenni, hogy magát rendbe tegye. És nagyon is küzd a fiáért. De az átlagnéző addigra már meghozta az ítéletet, és a szuperszimpatikus Dustin Hoffmann apafigurának szurkol, akinek sikerül is felnőnie az apaszerephez. Pedig a gyereke első hat éve alatt egy tál ételt sem készített el neki.
Vajon lényeges-e a történet szempontjából, hogy az anya csak „önállóságra vágyott”, mint ahogyan több helyen összefoglalják a filmet, vagy legvégső megoldásként hagyta ott a fiát, hogy magát mentse? Van-e olyan körülmény, ami felmenti az anyát egy ilyen helyzetben? Ha az apa minden szempontból megbízható és gyakorlott szülő, az segít? Mi történik, ha az anya nem tudja tovább folytatni a régi életét, de újat sem tud kezdeni egy kiskorúval? Megérthető-e az anya döntése, ha a gyerek, mint az exsógornőm, ellentmondást nem tűrően az apát választja? (Ővele beszéltem a történtekről, és soha nem bánta meg a gyerekkori döntését, és nem érezte úgy, hogy az anyja elhagyta őt, hanem azt hangoztatta, hogy elváltak útjaik.)
Egyáltalán hány éves gyerek tud racionális döntést hozni arról, hogy egy válás esetében melyik szülőt választja? És mit tehet az anya abban az esetben, amikor a kisgyereke nem hajlandó vele maradni, semmi áron? Kényszerítse rá, hogy lemondjon az apjáról? Akkor is, ha úgy érzi, ezzel többet árt a gyereknek, mint ha otthagyná?
Nagyon nehéz kérdések ezek, és én magam nem tudnám megválaszolni őket. Mások nevében biztosan nem. Miután most már álltam a becsapódott ajtó másik oldalán, úgy érzem, hogy nem lenne jogom senkit bírálni. Akkor sem, ha az illető nő nem megy vissza, mint én, egy óra múlva. És köszönöm, jól vagyunk, minden rendben.
Másutt
Bezzeganya az Instagramon!
Ha szereted a humort, a vicces képeket, Insta-oldalunkon terhességgel, gyerekneveléssel, anyasággal, családdal kapcsolatos, szórakoztató tartalmakat találsz.
Ha van Insta-fiókod, követheted is a Bezzeganyát>>>
