Az anyai ösztön elnyomása (2. rész)
Általában az ellenkezője szokott elhangozni, de nálam elég sokszor jött szembe ez a kérdés, ami egy idő után frusztrált. Mert aki ezt folyamatosan kérdezgette, az feleslegesnek gondolta a három hónapon túli szoptatást. Kész, három hónapig kell, aztán, mint egy csapot, el kell zárni a női mellet, utána ott a tápszer, a negyedik hónaptól meg úgyis hozzá lehet táplálni. Persze a másik véglet sem volt jobb, mert megkaptam én pont az ellenkezőjét is, csak mástól. Két, de inkább három évig szoptatnom KELL, ráadásul a csapból is az folyik, hogy szoptatni, szoptatni, minél tovább, erőn felül, akár éveken át.
Voltak bizonyos napszakok, amikor kifejezetten szerettem szoptatni. Ilyen volt a hajnal, amikor magam mellé vettem a babát, mint egy töltőre, rácuppantottam a cicire, és amíg ő szopikázott, én még tudtam aludni – egyes hónapokban bárhol, bármilyen testhelyzetben el tudtam aludni. – Viszont nagyon kellemetlen volt hallgatni három hónap után azt, hogy minek szoptatok, nem ad annyit hozzá a gyerek egészséges fejlődéséhez, nem lesz tőle ellenállóbb, túl van az egész szoptatás dolog fújva. Nem mintha a másik véglet felől szebb dolgok érkeztek volna: Miért nem kizárólag anyatejjel táplálom a gyerekemet? A tápszertől túlsúlyos lesz, tejallergiát kap, gyenge lesz az immunrendszere… stb.
A harmadik hang volt talán mindhárom közül a legrosszabb: ne adjak neki annyit enni, ne legyen kövér gyerekem! Általában ennél a mondatnál borultam ki, mert a gyerekem rengeteget fogyott a születése után és már a kórházban azt tanácsolták, hogy egy-egy adag tápszer jót tenne neki az anyatej mellett, de etetni-etetni, mindig amennyit kér, mert nőnie kell.
Talán ennek a fiatal neonatológusnak - aki ezt tanácsolta - a mondatában tudtam legjobban megkapaszkodni, amikor jöttek a számonkérések, jöttek az elmarasztalások: Miért szoptatsz? Miért kap tápszert? Miért eszik annyit? Borzasztóak voltak ezek az időről-időre felbukkanó kérdések, mondatok, mert hol a férjemet, hol engem bizonytalanítottak el, pedig én úgy éreztem, jó ez így. Szoptatni, amíg van tej, mert az mindenképp jó, és hozzá a tápszer, mert tejem már két hét után nem volt elég minden etetésre, és azt is éreztem, csak az én tejem nem elég a születési súly visszaszerzésére.
Szerencsém volt az orvossal, akinél szültem. Ő szoptatás terén egy elég emberi határt állított fel: Hat hónapig jó lenne szoptatni, de egy évnél tovább nem muszáj. Ezzel az időintervallummal én is együtt tudtam élni, mert azt már a szülés előtt tudtam, nem akarok éveken keresztül szoptatni. Aztán a negyedik és ötödik hónapban el kellett engednem a szoptatást, mert egyrészt elfogyott a tejem, másrészt a pici is elutasította a cicit. Volt némi lelkiismeretfurdalásom, amiért nem tudtam azt a hat hónapot megugrani. A viszonylag rövid szoptatási idő azonban nem hatott ki a gyerek testi és szellemi fejlődésére, nem is lett túlsúlyos a tápszertől, egyáltalán nem lett semmiféle problémája.
Utólag visszanézve, érzek némi elégtételt, hiszen egyik hangnak sem engedtem. Bennem volt, hogy minden jót, amitől ez a gyerek fejlődhet, hízhat és nőhet, meg kell neki adnom, mindegy milyen formában, és ezt a belső hangot bár sokszor elbizonytalanították, nem tudták elnyomni. Tovább szoptattam, mint három hónap, ráadásul sok jó emlékem is kötődik hozzá, viszont adtam neki tápszert, amitől szépen nőtt, hízott, pár hét alatt beérte a születési súlyát, és később sem kezdett el fogyni. Mindig annyit kapott, amennyit kért, soha nem voltam, és most, kétéves korában sem vagyok hajlandó tőle semmit megvonni. Nem lett kövér gyerek, keveset beteg, szinte állandóan mozgásban van és szépen fejlődik. Az idő engem igazolt. Ahogy csináltam, jól csináltam, de ha még egyszer elölről kezdeném, nem engednék másnak ennyire beleszólni.
Juhász Judit író
