Még meg sem született a negyedik, de már vágyom a következőre

35. hét

Beteg a Nagylány. Tegnap reggel még semmi baja nem volt. Délután, amikor hazajöttek, a szokásos cserfessége nélkül olyan volt, mint akivel valami nagyon rossz történt. Kérdezgettem is, rossz jegy, bántották, megsértődött, összevesztek, mi van, de csak rázta a fejét, és gubbasztott az ágyon. Akkor megsimogattam a nyakát, és éreztem, hogy szinte éget a bőre. Negyven fokos láz. Ő az a gyerekem, aki a legritkábban beteg, egy pillanatra inkább csak meglepődtem, aztán kapcsolt be bennem az Aggódó Anya. Jól bírta a kölyök a szenvedést, vetkőzni, hűteni, teázni, lázmérés félóránként, amikor kiderült, hogy ez még felfelé menne, ha hagynám, bogyó, minden volt. Fél tízre ment le harmincnyolc fokra a láza, akkor végre le tudtunk feküdni, apát megkérve, hogy mielőtt ő is aludni jönne, nézzen rá egyszer.

Természetesen az iskolát nem tudtam felhívni reggel menzaügyben. Egyébként is bosszant, hogy a háromszoros árú GM kaját két nappal a tervezett betegség előtt kell lemondani ahhoz, hogy ne veszítsek rajta (tény, hogy az óvodában el voltunk kényeztetve e tekintetben, mert a gazdis csaj mindig megoldotta, hogy minden gyerek annyi kaját fizessen, amennyit megevett, kellett hozzá némi rugalmasság, és tudooom, ezek az intézmények már nagyok ehhez, stb, de mégis), de pláne jó, ha még el sem tudom őket érni. Kerülőúton sikerült. Remélem.

Cserébe a Nagy ma élénken ébredt, még mindig lázasan, le is csaptam, amikor harmincnyolc fokon edzett kis fejével azt mondja nekem édesül: anya, ma csinálhatjuk a Pepe szobáját, ha már úgyis itthon vagyok. Elmécc te, mondtam neki kedvesen, ő meg nézett rám, hogy mi bajom van. Kompromisszumos megoldásként most rajzol, közben olvas (adtam neki egy Szabó Magdát, ez is milyen jópofa, ahogy kérdezgeti az úttörőzést, én meg mesélgetek neki, bár már csak a legvégéről voltak tapasztalataim). 

Egyébként most már tényleg lustázom. Főzök-mosogatok-mosok, amikor kedvem van/kell, néha még felveszem a telefont egy-egy munkahelyi kérdésre, cipelni ugye nem tudok, tehát várom a család erős férfijait, hogy ha majd ráérnek, pakolják a bútorokat, de festeni nagyon én szeretnék, megfelelő szellőztetés mellett megtehetem. Időnként eszembe jut, hogy valamit elfelejtettem, és egy óra (nap, hét) múlva eszembe jut újra, hogy basszus, ez már a múltkor is kiment a fejemből, de valahogy mindig közbejön valami más, fontos, vagy nem fontos, csak hirtelen (igen, a tégely megint itthon maradt...). De kezdem megszokni, és a megfelelő helyen legyinteni. Még néhány hétig egész használható kifogás ez a pocak-izé. És igen, a fotót is elfelejtettem, megint. 

Arról beszélgettünk Férjjel a múltkor, és naná, hogy jöttek a gyerekek is, hogy vajon milyen lesz ez a gyerek. Hogy fog aludni, enni, milyen lesz a szeme, a haja, sírós lesz-e, vagy hasfájós, esetleg negyedszerre is mázlink lesz? Ő persze, mármint beszélgetéseink tárgya, ilyenkor vihog magában, ki tudja, mit tervez. Egy biztos, ő lesz a legszebb, legkedvesebb újszülött a világon, ahogy a maga idejében mindegyik, azt hiszem, a nyikorgása is ismerős lesz, amit, ha meghallok, folyton torokolajozást képzelek el, és olyan lesz, hogy azonnal vágyni kezdek egy következőre. Na, jó, most álljak le. Tudom, hányás, csípőfájás, aggódás, eltartani, felnevelni. Csak álmodozom.

Banyavári

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?