Augusztus közepén írtam egy posztot a tavaszi-nyári hónapjaink eseményeiről, de aki nem akarja végigolvasni az egészet, annak összefoglalom a lényeget: 34 éves vagyok, van három gyerekünk, és szeretnénk negyediket is. Egy éve kezdtünk próbálkozni, majd tavasz végén kezdett gyanús lenni, hogy nem fog könnyen sikerülni. Július végére meglett a mélyen lehangoló diagnózis, mely szerint korai petefészek kimerülésem (POF szindrómám) van, ráadásul annyira előrehaladott állapotban, hogy a hagyományos meddőségi kezelések, mint hormonos stimulálás, inszemináció vagy lombik szóba se jöhet. Az orvosom azzal küldött haza minket, hogy próbálkozzunk és reménykedjünk.

Azt hiszem, nem kell nagyon részletezni, hogy ezt így azért nem sikerül beemelni egyikünknek sem. Szerettem volna gyorsan feldolgozni az egészet, és elengedni az elgondolást, bízni az égiekben és nem stresszelni. Csakhogy erre alkatilag alkalmatlan vagyok. Egyszerűen nem ment. Elborultabb pillanataimban irigyeltem azokat, akiknek pl. kivették a méhét (ezúton is elnézést tőlük, az elkeseredettség nagy hülyeségeket generál), mert nekik legalább egyértelmű volt a helyzetük. Nemcsak az alkati elfogadás jelentett problémát, hanem a családomat és a hosszú távú elképzeléseinket érintő kérdések sem hagytak nyugodni. Ezt talán most nem fejteném ki nagyon részletesen, mert mégis, de azért a lényeg: per pillanat egy kis lakásban élünk, per pillanat egy olyan munkám van, amit abszolút ideiglenesnek tekintek, amíg a gyerekek kicsik, per pillanat nem akarunk külföldre költözni kiküldetés szinten sem (úgy értem innen, Izraelből külföldre menni) amíg a kicsik tényleg kicsik. És még jó pár ilyesmi kérdés. Hajlamos vagyok túltervezni mindent, de bizonyos mértékben, például a lakás-kocsi-hitel-munka vonalon a férjem is hasonló módon gondolkozik, tehát ez a „legyetek spontánok, éljétek az életeteket aztán vagy összejön, vagy nem” vonulat egyszerűen nem működött, pedig hetekig próbáltuk szimpatikusabbá tenni a gondolatot. Közben sikerül lelkileg is összekaparnom magam, és már nem fojtogatta a sírás a torkomat, amikor a lányom évzáróján a 30 anyukából a fele (nem túlzok) terhesen, a maradékból pedig 4-5 anyuka az újszülöttel/csecsemővel a kezében jelent meg. Igen, elismerem, a környezet is befolyásol minket a gyerekvállalás tekintetében, akit nem, az ufó.

Így írtam meg a fenti posztot. És gondoltam, hogy ezzel a történet le van zárva, legalábbis ugye a nyilvánosság felé, amit akartam, elmondtam, talán segytett valakinek. De aztán a reményhal, aki tudvalevőleg utoljára hal meg, feltámadt. Mivel nem bírtam lekattanni a témáról, és órákat töltöttem magyar illetve angol nyelvű fórumok olvasgatásával, ezért egy idő után szentül hinni kezdtem benne, hogy azért még van remény. De legalábbis lehetőségeink vannak még. Az orvosom elmondta, hogy mit gondol, például azt gondolta, hogy nem kell se cukor- se inzulinterhelést csináltatni. És hogy nincs értelme DHEA kúrával próbálkozni. Na, ezt a két dolgot erősen megkérdőjeleztem. Rengeteg oldalon olvastam, hogy az inzulin-rezisztancia igenis okoz termékenységi problémákat, egészen enyhe esetben is. Erről az állapotról tudni kell, hogy az ún. pre-diabéteszes állapotok közül a legenyhébb. Kimutatása csak terheléses inzulin teszttel lehetséges, az éhgyomri cukorszint és a terheléses cukorvizsgálat nem ad egyértelmű eredményt. És azt is tudtam, hogy mind a magyar, mind az izraeli lakosság egyre nagyobb része érintett. És azt is tudtam, hogy az apám cukorbeteg, az anyám és a nővérem IR-es. És hogy a három terhességemből kettőnél volt terhességi cukorbetegség, második alkalommal már gyógyszeres kezelést igénylő. És azt is tudtam, hogy az éhgyomri cukorszintem két tizeddel meghaladta nyár elején a normál szintet, ami egy előzmények nélküli egészséges embernél semmit nem jelent (bár ezt orvosa válogatja), nekem viszont intő jel volt. Ehhez képest se a családorvosom, se a meddőségi orvos nem volt hajlandó kiirni az amúgy nem drága, nem bonyolult vizsgálatot. Hát jó, akkor magad, fiam.

Már júliusban elkezdtem diétázni. Vagy pontosabban életmódot váltani. Mert korábbi orvosom azt mondta, hogy tekintsem magam diabéteszesnek, csak rajtam múlik, hogy mikor leszek hivatalosan is az. Ha ügyes leszek, akkor egészen sokáig ki tudom tolni a tüneteket. Ezt azonban csak mérsékelten fogadtam meg az utolsó szülésemtől a meddőségi diagnózisig. Nesze nekem pofon, úgy tűnik ez kellett ahhoz, hogy komolyan vegyem az egészségem. A diétát úgy állítottam be, hogy a korábbi cukros diétámat kombináltam össze a paleo diéta alapelveivel. Nem szeretnék rámenni egy Szendi-fikázó vs. istenítő mellékvonalra, azt viszont mindenki könnyedén leellenőrizheti, hogy a radikálisan szénhidrát-csökkentett életmód nagyon jelentősen javítja a termékenységet, ettől „hangos” ugyanis az összes fórum, és ha egyvalamit megtanultam viszonylag gyorsan a meddő nők fórumain, hogy brutálisan őszinték és lojalitás-mentesek. A lojalitás hiányát ez alatt úgy értem, hogy ott nincsen térítés, ha egy módszer működik, akkor azt megosztják. Ha nem működik, akkor azt is. Nincsenek hívők és szektások, akik bekattanva hirdetnek vagy támadnak egyfajta diétát, tornát, alternatív eljárást vagy gyógyszert. Mellesleg ez nem mondható el az orvosok többségéről sajnos, erről is tudnék könyvet írni.

A diéta mellett másban is megváltoztattam az életmódomat, vitaminokat kezdtem szedni nagy mennyiségben, és szeptemberben elkezdtem szedni a DHEA nevű készítményt is. Hogy pontosan mi is ez, és hogy az életmódváltás milyen eredményeket hozott, arról legközelebb írok. Merthogy egyik dolog követi a másikat, és annyi minden történt velünk, annyi mindent tanultam és tapasztaltam meg ez alatt a pár hónap alatt, hogy egy naplónyi mennyiség összejött belőle. És ha végül szerencsét hoz nekem a napló, és hamarosan terhes leszek, akkor is van pár tanulság, amit szerintem érdemes lesz elolvasni.

Meni