Néha elcsodálkozom a lányomon, tízéves és képes teljesen dedós játékokat játszani, akár velem, akár egyedül, megy a baby boogie, ahogy mondjuk háromévesen játszottunk. Gondolkodtam rajta, hogy ez valamiféle fiziológiai dolog lehet, amit nem olvastam még, vagy nem is feltételeztem, hogy létezik, mint mondjuk a régen a növekedési ugrások voltak, azok összes furcsaságával együtt.

Nem vagyok tudós, egyszerű, mezei anyuka vagyok, de régebben olvastam jó kis cikkeket, tanulmányokat a játék élettani sajátosságait illetően. Emlékszem egy olyan mondatra is, hogy „A szó valódi értelmében az ember akkor igazán ember, amikor játszik.”

A játékban maga a játszás adja az élvezetet, az örömet és nem az, amit elérünk általa, vagyis az igazán önfeledt és gyermeki játéknak nem lehet célja. Ahogy a lányom is csinálja, csak úgy vonaglanak a Peppa malacok ide-oda, én nem fedezek fel ebben semmilyen konkrét célt vagy eszmeiséget, kívülről nézve teljesen kezdetleges az egész. Ő mégis nagyon élvezi.

A játékban nemegyszer a gyerek egész addigi élete, sorsának sarokpontjai vetülnek ki. Ahogy az életben, a mindennapokban az ügyesség, erőfeszítés és a szerencse, a tőlünk függő és az általunk nem irányítható dolgok keverednek, úgy a gyerek játékaiban is.

A sportban például a játék izgalmát még a néző számára is az adja: ki fog nyerni vagy hogyan alakul a dolog, ki rúgja be a gólt, merre megy a golyó, dobunk-e hatost a kockával, vagy a piros 21-es lesz-e a táblán. A gyerekek is nagyon gyakran játszanak versenyest, sportban mérhető teljesítmény alapú játékokat, hogy kicsiben is, de nyerhessenek.  

Aztán ott vannak életünk titkai, titokzatosságai, amelyek jövőnket alakítják. Erre a gyerekek bizonyára ösztön szinten kíváncsiak. Szerintem mindennapi játékaikban ezeknek a lélek- és sorstitkoknak a kódfejtése is zajlik, amellett hogy önfeledten szórakoznak. Lepereg, megtörténik valami kicsiben Peppáékkal, ami a gyerek egész élet jellemzi, nagyban. Peppáék nyaralni mennek, vagy iskolába, elutaznak nagymamához, ahogy mi is, a családban.

Ezek alapján a játéknak életünk végéig értelme van, vagy legalábbis mindaddig, amíg tudunk játszani és örömmel játszunk.

És játszunk is, bölcsiben, óvodában, ha szerencsés a gyerek, még az iskola első osztályában is inkább a játék van túlsúlyban. Úgyhogy megpróbálok én is alkalmazkodni ehhez és benne lenni a játékban, amikor csak lehet, még akkor is, amikor ez számomra éppen tök elviselhetetlen, vagy fárasztó. Fél füllel, fél szóval azért részt veszek benne. Most is, hogy tízéves és sokszor kicsit furcsa, hogy még mindig Peppáék járnak a lovardába és ők vásárolnak be a szupermarketben is, én boldogan számolom a kasszánál, hogy mennyi paradicsom kell a négy malacnak.

Persze csúfolják is emiatt egymást a gyerekek az iskolában, hogy te még mindig plüsskutyával jársz, vagy hogy dedós a tolltartód, béna a sapkád, nem nézel elég horrorfilmet (ez komoly, a lányom osztálytársai már kiművelt horror rajongók), szóval szépen vagyunk. Néha a játék már a gyerekek előtt is ciki. Nyílván tudom, hogy ugyanezek a csúfolók utána, amikor hazaérnek, feltépik az ágyukban a takarót és kikapják kedvenc plüsskutyájukat egy kis ölelgetésre, és tudom, hogy az öltözőszekrényük belsején sem pucér nős poszter van, hanem Binges, de mindegy, az iskolában ők a nagylegények, akik már egyáltalán nem játszanak, mert az kicsiknek való. Most, hogy így végiggondoltam, teljesen igaza van a lányomnak, hogy még mindig ennyire cikis játékokat játszik. És csak addig örülhetek, amíg az iskola mellett marad erre ideje, illetve amíg velem is van bizalma ezeket a játékokat megosztani.