A hétvégén találkoztam Margittal.
Az erdőben jött szembe velem Margit, összegörnyedve, a gyomrára szorítva a kezét, párszáz méterre onnan, ahol a kerékpárút átbújik a kétszámjegyű főút alatt. Könnyek folytak az arcán, “bazmeg a kurvaanyádat”, kiabálta hátrafelé, botladozott a műanyag lábujjpapucsban, dühödten rángatta kövér csípőjén az övtáskát.
Margit vagy tíz évvel fiatalabb nálam. Egyszerre voltunk terhesek, én talán az elsővel, ő az ötödikkel, a terhesgondozó várójában üldögéltek a kismamák, a bejárat lépcsőjén üldögélt Margit, akkor is műanyag papucsban, oda vitte ki neki a védőnő a cukorszirupot. Nagyot szívott Margit a cigijéből, mielőtt belekortyolt volna a cukorszirupba.
A kanyar után, a kerékpárúton ott állt az ezüstmetál Merci, két napszemüveges férfi támaszkodott az oldalának, “nem tudja ez jódógába, micsináljon”, morogta az egyik, “hát adok a pofájának”, “anyja picsája”, felelte a másik, “takarodj a reptér mellé, bazmeg, vagy kihúzom a beled”.
Ment Margit a kisváros szélén álló sportrepülőtér melletti útra, ahová a kamionosok lekanyarodnak, ment, keze a gyomrára szorítva, az arcán folytak a könnyek.
Én meg óvatosan kikerültem a kerékpárutat elálló ezüstmetál Mercit, gyere gyorsan utánam, sziszegtem a lányomnak. Nem szóltam a rendőrségnek. Nem szóltam, mert gyáva vagyok. Meg aztán, gondoltam, ha szólok, s ha kijönnek, s nyilván Margitot viszik el, hiszen a legutóbbi elzárása sincs végrehajtva, elviszik hát megint, biztos nincsenek rendben a papírjai, biztos túl közel van a főúthoz.
Margitot nem éri családon belüli vagy párkapcsolati erőszak. Az a kettő ott nem a családja, se nem a párkapcsolata.
Margit öt gyereket szült, most pedig megvalósítja önmagát, ott a kétszámjegyű főútba torkolló dűlőn. Ami történik vele, munkajogi probléma.
Brumibaby
