Június 20-ra voltam kiírva, de igazából volt előtte 16.-a és 18.-a is. 20-án tök idegesen mentem NST-re, ott a hölgy kizavart, hogy menjek egyek, sétáljak. A párom jött be velem mentősbe hogy valakit kérdezzünk már meg mi lesz velem. Ugyanis nem volt fogadott orvosunk. Azt mondta ő nem fizet, csalódott már bennük eleget, amit megértek. Engem sem érdekelt. Úgyhogy így mentem első szülésre. Páromat is felhúztam a pánikolásommal. Ő is veszekedett velem, úgy szaladgáltam körbe a kórház udvarát ő meg jött utánam. Aztán mivel vasárnap is volt, más épületbe is voltunk, más volt az nst-s, de végül összeszoktunk és jó lett. Aztán jött az ügyeletes orvos, akit néha láttam és mondtam, hogy ő normális. Később ő szülést vezetett. Ultrahangozott, elment szülést vezetni, vissza jött és belém túrt azzal a csavarintós mozdulattal. Aztán hazamentünk.

Másnap újra NST. Egy másik doktornő volt, addigra már pici vérzésem volt. Azt mondta ez még semmi, még egyszer belém nyúlt és csavart egyet. Azt hittem becsinálok.

Akkor kezdődött minden. Hazamentem. Jött egy fájás. Nem igazán tudtam mi ez. De mondom, de jó lenne ha nem hétvégén indítanak meg mikor páromat is behívják dolgozni...

Aztán délután ötkor meg egy fájás. De akkor már tonikot ittam, szaladgáltam, lépcsőztem, beültem forró fürdőbe. Így utólag tiszta hülye voltam. De bennem volt az a 40 hétnyi félelem. (Ugyan megszületik e a gyerekem? Sajnos előzőleg vetéltem hat hetesen. És a párom exe háromszor vetélt. Egyszer 40 hetesen szült halott babát, egyszer öt hónaposan, meg egy pici volt. Össze voltam zárva egy rettegő covid félős öreg asszonnyal aki pánikol, túl félt és az agyamra megy a felesleges beszédével igen ő az anyósom. És egy mentőssel aki covidosakat tesztel és halálra le van terhelve. De a vírus kérdést leszartam. Az ember az volt, én ápoltam terhesen. Úgyhogy januártól otthon voltam mert veszélyes lett volna a munkám.)

Szóval jöttek a fájások. Hajnal négykor kezdett be durvulni jött egy vihar akkor indultunk el a kórházba. Akkor már tíz perces fájások is voltak. Nem aludtunk semmit. Meg emlékszem, anyósom úgy pánikolt hajnal kettőkor a virágokat hozta be és elvárta volna hogy segítsünk neki. Tiszta hülye volt mindenki már. Az ember is minden hova ment csak rám ne nézzen úgy félt. Rohadtul egyedül éreztem magam... 

Beértünk a kórházba. Ott közölték, hamar jöttünk. Egy másik mentős sráccal is találkoztunk, mondom a te feleséged is túlélte... Aztán bementem, az ember hazament. Befektettek egy tűrhető szobába. Rám tették az nst -t valami víz ment a kezembe. Feküdtem hallgattam mások kínját, aztán nekem is be indult. Nyolckor szóltak, hogy szóljak a páromnak. Előtte tanultam online légzés technikát azt használtam, nekem segített sokat. Párom jött, ott ült velem. Fogta a kezem és csak fájt és fájt. A végén ordítottam. Néha rám nézett valaki. Belém túrtak. Aztán dél körül már nem bírtam és néha elment a szívhang is. Kitágultam úgy ahogy, de nem jött le a gyerek feje. Utólag kiderült, hogy rajta volt a köldökzsinór.

Valaki ott volt, párom megismerte és az orvos is őt a volt feleségének ő szedte ki a halott gyereket talán fizettek is neki. Nem tudom mit érezhetett akkor de én neki mondtam hogy legyen már császár mert nem bírom. Adtak gázt. Attól jobb lett, de elkezdtem hányni. Akkor kiabált párom jöjjenek már. De várni kellett. Foglalt volt a műtő. Valaki hozott ruhát, átöltöztettek meg katétert kaptam. Meg nem tudom miket, mert a végén egy cső egy zsák lógott a hasamból, két branül volt a kezemben.

Kettőkor toltak én mondtam a páromnak apa leszel nemsokára. Szerintem nem hitte el. Én bíztam ebbe a gyerekbe végig. Néha meginogtam, de bíztam. Aztán megjelent az ügyeletes orvos. Akinek hálás vagyok. De volt pár bunkó műtős fiú. Azon nevettek felettem mekkora tűt kell bele szúrni, hogy fogjuk felemelni. Igen túlsúlyos vagyok, voltam. Meg a nők a macskákról, meg a nagy melegtől beszéltek.

A bal kezemen valami vérnyomásmérő volt, ami pár percente elszorította a kezem, a másik ki volt kötve, a lábaim szét, de már nem is érdekelt. Valaki azelőtt rám is szólt, takarjam el magam. De nem is érdekelt nem eszméltem erre. Pedig én amilyen szemérmes voltam.

Olyan voltam mint aki nincs is magánál, szédelegtem, és leszúrtak. Utána csipkedtek, hogy érzem e. Aztán olyat érzetem mintha ütögettek volna a hasamon kicsit. De csak reméltem bíztam és arra gondoltam milyen boldog lesz párom mikor viszik ki neki a gyereket. És rá teszik a mellkasára. Aztán meghallottam, rá van tekeredve a köldökzsinór, anyuka, ha legközelebb terhes lesz, harminc kilót fogyjon. Aztán hallottam, kisfiú, gratulálok! És sírt kis gyenge hangon, de mégis erősen. Csak néztem a kis fejét, ahogy keres a szemével.

Valamit hallottam mit beszélnek felettem, de a gyereket néztem, ahogy a nővér hátra viszi, ő keres, sir. Meregetik, bebugyolálják. Aztán egy idő után a vállamra tették. Akkor megismert. És elvitték.

Én csak boldogan euforikusan tűrtem ahogy varrnak, és hogy nehéz engem varrni és valaki jöjjön és nézze meg jó e ez ahogy megvarrtak. Aztán toltak ki, párom várt. Mondta, hogy megy haza, fáradt. Kérdeztem hol a gyerek, mondta elvitték. Holnap jön.

Aztán az őrzőbe toltak egy másik nő mellé. Kicsivel később ott volt a fiam egy kis kocsiban. Egy ismerős nővér jött este hatra ő ide adta nekem. De csak egy kézzel tudtam tartani őt. Tejem nem volt. De jó érzés volt, hogy a kezembe lehet. Estére elvitték. Az apja hívott már ünnepeltek és boldog volt.

Másnap hajnalban egy nővér felállított mondta menjek a csecsemő osztályra a gyerekkel. Alig bírtam felállni. Alig kaptam érzéstelenítőt, a nővérke mondta, hogy nagy a fájdalom küszöböm, kéne egy kis érzéstelenítő nem? Mondom, nem fáj. Szerintem én ki kínlódtam magam szülés közben.

Aztán elkezdődött hogy valahogy kihúzom magam az ágyból és felállok a gyerekhez. Nem tudtam pelenkázni se büfiztetni,, ja tej se volt de az nem esett le. Este elvitték a gyereket, ami nekem akkor rosszul esett, mert nem az enyém sírt és fel álltam hozzá, de a nővérke azt mondta, hogy nem bírok. Az ember megint ünnepelt és bedühödtem, hogy én itt fekszek neki meg de jó.

A harmadik nap már nagyon fáradt voltam és az összes gyerek sírt, az enyém is éjszaka mentem kérni neki enni alig akartak adni. Aztán nappal már nem is adtak. Hiába mentem négyszer kérni a gyereknek kaját nem adtak mondom nincs tejem. Én se kaptam ebédet már. De alig vártam, hogy jöjjön értem a párom. Dolgozott, de jött értem délután.

Otthon is órák kellettek míg megnyugodtam. Arra ébredtem, hogy úgy alszok hogy nyögök közben. Párom megint ment 24 órázni, nem volt tápszer, úgy szaladt érte meg volt szegény zavarodva kiváló sofőr, de neki ment a szomszéd rendszámtáblájának.

Elkezdődött az életem anyósommal a gyerekkel és a nagyon hiányzó párommal aki mindig dolgozik. Mert két hónapra adták meg visszamenőleg az apai szabadságot. Talán ha nem lettem volna olyan hülye hogy féltem a gyereket anyósomtól előre, vagy ha otthon tud velem lenni többet párom, és nincs az a vacak tejfakasztó abban a kritikus időben könnyebben megúszom a szülés utáni depressziót. De a gyerek is sokat sírt, minden éjszaka fel voltam, voltunk. Mert senki nem aludt, anyósom sokat segített utólag azt mondom köszönöm. 74 évesen le a kalappal előtte főleg amilyen bunkó voltam. Meg a párom előtt is hogy kibírta azt a hiszti áradatot, hogy neki támadtam vagy sírtam, hogy ő a vendégekkel van akik jöttek látogatni én meg egyedül a gyerekkel. Én annyira szerelmes voltam a páromba, aztán a gyerek lett a szerelmem. Nehezen fogadtam el, hogy igen a gyerek irányít, és én nem mehetek sehova. Aztán összeszoktunk. Vége lett a sírásnak. Az éjszakai fentlétek is egy-egy alkalomra csökkentek. Igaz én most nem tudok aludni. Ha kettőkor kelt nem tudok vissza aludni. De elfogadom. Már egészen jól vagyunk, nincs hasfájás. Megszoktuk az új életet. Szeretjük egymást a fiammal és a családdal.

Sok mindenre tanított a fiam, legfőképp elengedni, hinni, tűrni. De nagyon sok szeretetet és örömet ad nekem. Néha lefáraszt, de már többnyire kis időn belül kezelem a helyzeteket. Aztán párommal is túléltük. Már inkább apa anya vagyunk és megtanultam befogni a szám, tűrni, ő is nekem. Aztán elég baráti viszonyunk lett a háborús után. Bár néha két leterhelt ember találkozik, aki vágyna kikapcsolódni de még együtt nem lehet. Bár én elfogadtam a babás életet. Hát ennyi az én történetem.

Ez inkább a nehéz gondolkodásomról szólt. Sajnos tejem nem lett csak minimális az elején. De hálás vagyok a testemnek, hogy ki hordta ezt a szép gyereket. Ja, váratlanul lettem terhes és éretlenül. Lehet, erre mondják, senki sem születik anyának.

Mára helyre állt a rend a fejemben, a gyerekem nem a szerelmem, hanem a gyerekem, akinek van családja és nem veszik el tőlem, azért mert segíteni akarnak, a párom meg a párom és itt van ha tud de ő dolgozik...

Kinga