Október végén repítette világgá a sajtó, hogy egy 75 éves olasz anya beperelte a negyvenes fiait. Mégpedig amiatt, hogy lesznek szívesek végre elkotródni hazulról, és főleg munkát vállalni, ahelyett, hogy meglett középkorú férfiként is a mamahotelben lakjanak és eltartassák magukat.

Az olasz fiatalok (18-34 közt) 70 százaléka otthon lakik, szüleivel közös otthonban.  Olaszországban gyakori volt mindig a nagycsaládok együttélése (ami a Covid-járvány elején tragikus következményekkel járt) a családalapítás anyagi és egyéb okokból extrém módon kitolódott, főleg ott, ahol nehéz akár önálló otthont találni, akár stabil jövedelmet biztosító munkalehetőséget. Egyes (főleg déli) olasz régiókból korábban még a magyar szolgáltatóközpontokba is jöttek dolgozni több nyelven beszélő fiatalok.

Az olasz nyelvben külön szót, a „bamboccioni” (nagyobbacska) kifejezést használják a szüleikkel élő felnőttek gúnyolására, főleg azokra, akik tényleg nagyra nőtt gyerekként élősködnek a szüleik nyakán, elvárva, hogy kiszolgálják és pénzzel támogassák őket.

Nemcsak Olaszországban lakik sok fiatal felnőtt a hajdani gyerekszobájában. A magyar KSH-adatok szerint a magyar fiatalok többsége is otthon lakik 27 éves koráig – egy-két generációval korábban a 27 évesek többsége fiatal házas volt, egy-két vagy több gyerekkel. 2005-ben még a fiatalok 50%-a lakott otthon, 2019-ben már a 18-34 évesek 62 százaléka. A férfiak költöznek később, ahogy más uniós országokban is.

Az okok sokfélék: hosszabb ideig húzódó egyetemi tanulmányok, későbbi házasságkötés (ha egyáltalán kötnek házasságot), anyagi nehézségek és dráguló lakhatás.

A KSH-adatok szerint nem csak a diákok laknak otthon: a szülőkkel élő 25–34 évesek 72%-a teljes, 4,5%-a pedig részmunkaidős állást vállalt 2019-ben.

Felnőtté válni azonban nehéz a gyerekszobából. Nehéz levetni a beidegződéseket, nem elfogadni a kiszolgálást, a gyerekstátuszt (hogy huszonévesen is megkérdezik: merre mész, mikor jössz haza, kisfiam…), az önálló keretek hiányát. A fiataloknál még viszonylag ritka, hogy a szülők kifejezetten gondozásra vagy támogatásra szorulnának, inkább az a jellemző, hogy a szülő intézkedik, a szülő „üzemelteti” a háztartás nagyobb részét, és az anyagi terheket is gyakran kizárólagosan viseli.

Személyes ismerősi körben is adódnak „örök gyerekek”, félbehagyott-újrakezdett tanulmányokkal, rövid ideig tartó munkaviszonyokkal, soha termőre nem forduló üzleti vállalkozásokkal, vagy „befordult” életvitellel, ahol alig vannak jelen kortársak vagy lehetséges társak egy későbbi családalapításhoz. De olyan szülőt is ismerhetünk, aki kapaszkodik a felnőtt gyerekébe, nem fogadja el, hogy neki már önállóan kéne boldogulnia, sőt, jeleneteket rendez, ha nem ő az első a felnőtté vált kisgyerek életében, és érzelmi zsarolással tartja otthon fiát-lányát.

Tökéletesen érthető az olasz anya kétségbeesése, aki végül bírósági végzéssel küldte el a két fiát a mamahotelből, akiknek eszük ágában nem volt az önfenntartás. Hetvenöt évesen már nem akar az ember folyamatosan „gondoskodni” nála sokkal jobb erőben lévő felnőttekről. De hol a határ, és hogy lehet elkerülni a végtelenbe nyúló „mamahotel”-helyzetet?

Vöröskarom