Pár héttel ezelőtt kaptam egy emailt a Kicsi bölcsijéből, amiben arról írtak, hogy egy bölcsődék közötti verseny keretében „nemzetközi hetet” rendeznek március végén. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy minden nap más, nemzetközi konyha ízeivel ismertetik meg a kicsiket - ehhez pedig a szülők segítségét is kérték: akinek van családi vagy egyéb kötődése valamilyen országhoz, az nyugodtan jelentkezzen náluk az ötleteivel. Mindez egybeesett a covid miatti szigorítások kivezetésével, ami jó alkalom arra, hogy a szülők és a gondozók a napi átadáson túl jobban is megismerjék egymást - emelték ki a levél végén. 

Egy darabig hezitáltam, mert nem szeretem előtérbe tolni magamat, és miután én már tartottam ebben az évben foglalkozást a gyerekeknek, ahol magyar népdalokat hallgattunk és zenéltünk hozzá, ráadásul a szabad időmet ennél hasznosabban is el tudnám tölteni (ha volna egyáltalán olyanom) gondoltam, most hagyok másokat is érvényesülni. De aztán elkezdtem agyalni, hogy mi van, ha senki sem jelentkezik (eddigi tapasztalataim alapján a szülők nagy többsége nem túl aktív a csoportban, sokan még arra sem veszik a fáradságot, hogy reggelente a kikészített cipővédőket felvegyék, sőt, olyan is van, aki csak belöki a gyereket az ajtón, aztán megy is tovább), a gondozó csajszik viszont fiatalok és lelkesek, emellett nagyon cukik, úgyhogy végül csak elkezdtem forgatni a fejemben a dolgot. 

Pár nap múlva írtam választ az igazgatónőnek (ennyi idő kellett, hogy sóhajtva erőt vegyek magamon) hogy ha nincs elég jelentkező, én tudok magyar menüt javasolni, sőt, ha csütörtökre időzítik a „magyar napot”, akkor még a főzésbe is be tudok segíteni, mert olyankor a részmunkaidő miatt nem dolgozom. Az igazgatónő nagyon lelkes volt, nagyon tetszett neki az ötlet, és egy darabig ment a levelezgetés, hogy milyen étel/milyen dekor lehetne a Nagy Napon. Azt tudtam, hogy vannak gyerekek, akik disznóhúst nem esznek, és azt is, hogy csütörtökönként a nagyobbakat is be szokták vonni a főzésbe, úgyhogy ennek mentén kezdtem gondolkozni: valami egyszerű kell, ami gyerekbarát, és ők is tudnak segíteni az elkészítésében. A leveseket alapból kilőttem (a franciák amúgy is inkább előétel-pártiak, a levest nem tudják hova tenni, hacsak nem krémleves) és nagyon „egzotikus” dolog sem lehetett, mivel a hozzávalóknak bontatlan, bolti csomagolásban kellett érkeznie. Így a mák, túró stb. dolgok is kiestek, hiába voltak otthon. 

Végül pörköltet javasoltam csirkéből, hozzá csigatésztát (az egyszerűség kedvéért), desszertnek pedig pogácsát és/vagy kókuszgolyót - ez utóbbihoz volt otthon egy bontatlan adag háztartási kekszünk, gondoltam, azt elfogadják hozzá, és majd milyen jó lesz a gyerekek finommotorikájának is, hogy gyúrhatják a kekszmasszából a golyókat. Dekorációnak felajánlottam a dédmamám, nagymamám és saját magam által hímzett kalocsai futókat kölcsönbe - gondoltam, azokat drapériaszerűen ki lehet rakni, vagy lelógatni a plafonról. 

A menüajánlatomon a bölcsisek azért csiszoltak egy kört, míg megállapodtunk a végső verzióban, mert mint kiderült, egyes gyerekek nem csak disznót nem ehetnek, hanem más húst sem (ezen azért eléggé meglepődtem), vagyis csak olyan étel jöhetett szóba, ami húsmentes vagy hal van benne. A csirkepaprikás így harcsapaprikássá avanzsált, a pogácsa helyett pedig végül a kókuszgolyóra szavaztak. A lány, aki a bölcsi részéről a kapcsolattartóm lett, nagyon izgatott volt, hogy minden jól sikerüljön, úgyhogy egy alkalommal, miután leadtam a gyereket, direkt ott maradtam, hogy mindent meg tudjak részletesen beszélni vele - és aztán tartottam egy rögtönzött „Ismerd meg hazádat” órát neki az irodában. Csak ámuldozott és szívta magába az információkat, leíratta velem a menük nevét magyarul, és a hozzávalókat is összeszedtük. A kekszet, amit vittem végül nem fogadták el, hanem délután hazaküldték a férjemmel, mondván: hiába bontatlan, nem tudják, mi van benne. 

A „kreol”, török és spanyol nap után eljött végre a mi napunk is. A fiúkat kiraktam az iskolában, majd a Kicsivel kettesben továbbautóztunk a bölcsibe, Ed Sheeran-nel hangolódva a főzésre. Mivel alig egy héttel korábban volt március 15-e, úgyhogy reggel eszembe jutott, hogy előtúrjam a kokárdákat a varródobozból (bezzeg 15-én nem volt rá időm, így aznap ez elmaradt) és kitettem az ő meg az én ruhámra is. 

Miután a szokott módon leadtam őt a csoportban és megcsodálták a kokárdáinkat, a táskámat meg a cuccaimat pedig lepakoltam, már be is fogtak a konyhai műveletekbe. 9:20 volt és 11:00-ra kész kellett lennie az ebédnek. Kaptam hajhálót, maszkot és köpenyt, aztán bevezettek a „szentélybe”, ahol már dolgozott a bölcsi szakácsnénije. Kenyeret sütött épp - a gyerekek ugyanis házi kenyeret kapnak minden nap, amit a személyzet állít össze és készít el géppel. Én és a „kapcsolattartóm” közben elkezdtük az ebédet: a lány elővette a halat, amit vett (fehér tőkehalfiléból se hiszem, hogy sokan készítette paprikást), én meg nekiálltam hagymát aprítani. Sajnáltak nagyon, hogy mennyire könnyezhet a szemem tőle - látszott, hogy nem ismerik a magyar szakácsművészet rejtelmeit, miszerint mindennek az alfája és omegája a „Végy egy hagymát” alaptétel. 

A főzés a továbbiakban zökkenőmentesen ment, a szakács néni nekiállt az uzsonnára szánt sütemény elkészítésének, míg mi megfőztük a paprikást és a tésztát (a csomagolásokat pedánsan félretettük egy tálba, ha esetlegesen élelmiszer-biztonsági gond adódna), majd nekiláttunk a francia háztartási keksz (nem éppen olyan, mint a magyar :D) ledarálásának. Közben kellemesen elbeszélgettünk (már amennyire a darálógéptől hallani lehetett), aztán nekiláttam a massza összeállításának és a gyúrásnak, a segédemet pedig megkértem, hogy egy tányérba a kókuszreszeléket, a másikba pedig a szórócukrot tegye bele. A rumaromát túl veszélyesnek ítélték, úgyhogy abból nem került bele, szereztek viszont egy üveg eperlekvárt, abból tettünk egy jó nagy kanállal. A tejet kihagytam, nehogy valaki allergiás legyen rá és vízzel hígítottam - utóbb kiderült, hogy ez nagy hiba volt, mert így semmi sem volt a menüben, ami tejes lett volna.... ezen ismét megdöbbentem egy kicsit, mennyire máshogy gondolkodnak, mint a magyarok. 

A golyók szépen gyűltek, végül 25-25 lett mindkét verzióból, amiket gyorsan bedobtak a fagyasztóba, hogy kicsit lehűljenek. És tartottuk az időt is: 5 perccel jártunk 11 előtt. 

Igen ám, de nem volt meg az előétel, és a franciáknál nem ebéd az ebéd, ha ez hiányzik. Miután azt tudták, hogy én nem csinálok, úgy döntöttek, hogy gyorsan aprítanak egy kis paradicsomot, ahhoz pedig tonhalat és rákot kevernek, olívaolajjal és sóval. Nem akartam lelombozni őket, hogy ez minden, csak nem magyaros étel, úgyhogy inkább nem szóltam semmit - szegény felelőslány így is olyan volt, mint egy lámpalázas fellépő - úgyhogy inkább kimentem megnézni a dekorációt. A terítőket végül nem lógatták fel, ahogy tanácsoltam, hanem kitették a folyosón lévő kisasztalra. A csoportszoba ajtajára felkerült a Balaton képére ráírt menü, és a kókuszgolyó képe (ez utóbbi láthatóan megragadta a fantáziájukat). A teremben füzéren a magyar zászló, az ország térképe, további képek a Balatonról, a Parlamentről, a kivilágított Lánchídról. Látszott, hogy nem vették félvállról a dolgot. -

Ekkorra elkészült a zsúrkocsi, rajta a menü, és eljött a leleplezés pillanata - amin sajnos nem vehettem részt, pedig reméltem, hogy belóghatok a hátuk mögött és megnézhetem, hogy ízlik az étel a gyerekeknek. A folyosóról befelé pillogva, mikor a dekorációt nézegettem, a fiam kiszúrt a kisablakon át (pedig igyekeztem nem közel menni az ajtóhoz) és bár csak egy pillanatra látott, mégis sírva fakadt. Nem akartam még jobban felzaklatni, úgyhogy inkább nem mentem be a terembe - így aztán csak a délutáni elmondásokból értesültem róla, hogy minden nagyon szuper volt, de különösképpen a kókuszgolyók. A harcsapaprikás sorsa ismeretlen - remélem azért nem került a szemétbe, ha már ennyit szenvedtünk vele - a kezem még másnap is durván halszagú volt, pedig citromot is dörzsöltem bele és szappanoztam is eleget.

Kifelé menet még láttam a másnapi menüt kinyomtatva: a Maghreb napja jött - és hogy a gyerekek is jobban tudják kötni valamihez, egy Aladdin csodalámpájára emlékeztető lámpást tettek mellé. 

Shadow