15. hét

 

Szombat délután volt és gyönyörűen ragyogott a késő őszi nap. Már előre mosolyogtam, hogy milyen jó lesz a gyógymasszázs, amire egész héten vágytam. A Széchenyi fürdő úszómedencéjéből másztam kifele, és mielőtt beszaladtam a főépületbe, a mobilom kijelzőjére vetettem egy rövidke pillantást.

 

A nagyobbik lányom az anyósomnál volt, Lujzát a nagypapája sétáltatta a Ligetben, és megmondtam neki, hogy nyugodtan hívjon, „ha valami baj van”. Feltételezve, hogy mivel soha nem volt, soha nem is lesz ilyesmi. Mi baj lehetne? De ott volt a képernyőn az öt darab nem fogadott hívás apámtól. Visszahívtam.

 

„Na mi van, minden okés?”

„Nem, Lujza sír, és nem tudom megvigasztalni. Gyere haza.”

„Figyi, már ki van fizetve a masszázsom. Nem maradhatnék még fél órát?”

„Nem, kérlek, azonnal gyere haza”

„Biztos?”

„Biztos.”

„Jó, megyek.”

 

Dúltam-fúltam hazáig. Mi lehet olyan szörnyű, hogy egy jóllakott (degeszre tömött), nyugis, egészséges csecsemőt vigasztalhatatlanná tesz? Miért nem képes apám ringatni egy kicsit? Mikor lesz legközelebb lehetőségem 2-3 órára elszabadulni a két gyerektől? A lakásban csönd fogadott, és apám szótlanul, lehajtott fejjel tologatta ülve a babakocsit. A gyerek fölé hajoltam, és már nyitottam a számat a mondatra, hogy „Na, látom megoldódott!”, amikor megláttam a megszáradt vért a gyerek orrlyukában, a sebet az orra hegyén és a könnyek nyomát az arcán. És akkor pontosan olyan szürke és elborult lett az én arcom is, mint apámé.

 

Azután egy félszavakban és sóhajtásokban elhadart monológból megtudtam, hogy mi történt. Apám a Városliget egyik gyalogösvényén tolta a babakocsit, amikor egy őrülten száguldó biciklista jelent meg a semmiből. Ahhoz még időben látta meg a babakocsit, hogy fékezzen, de ahhoz nem, hogy meg is álljon. Lerepült a bringáról, és rá a babakocsira, ahol kicsi Lujzika mit sem sejtve aludt. A gyerek az ütközés következtében arccal rákenődött a kocsi (párnázott) falára.

 

Apám a babakocsi tolókarjába markolt, így az a csodával határos módon nem borult fel. Ha felborult volna, akkor még nagyobb lett volna a baj. Kiváló nagypapa lévén a felsikoltó gyerekkel volt elfoglalva, ezért mire másodpercekkel később felnézett, már csak a biciklista hátát látta, amint az hajtott elfele. A senkiházi még csak meg sem kérdezte, hogy a gyerek rendben van-e, azonnal a nyeregbe ugrott és megfutamodott.

 

A gyerek kinyújtózva aludt a rásötétedett szobában. Apámat annyira megrázta az eset, hogy hazaengedtem. Hetvenéves és alig pár hónapja volt szívműtétje. Az a csoda, hogy neki nem esett baja. Ottmaradtam az alvó gyerekkel, és azon tépelődtem, mit tegyek. Lujzának nincsen TAJ kártyája, házhoz járó gyerekorvosunk persze nuku, mentőt nem akartam hívni, mert nem látszott indokoltnak. Bár autóm nincsen, szívesen elvittem volna egy ügyeletre, ha kell. De honnan tudja az ember, jobb-e a gyereket aludni hagyni és ölelgetni, és mikor érdemes egy taxiba rángatni egy nemzeti ünnep estéjén? Felhívtam a privát gyerekorvost, akinél előző nap az oltását kapta (elég pocsék hétvégéje volt szegénykének), aki alaposan kikérdezett. Perceken át válaszolgattam a kérdéseire, elmeséltem a balesetet és leírtam Lujza minden látható sérülését. Az orrvérzés különösen érdekelte. Végül azt mondta, hogy nagyon közelről figyeljem, hogy van-e változás az állapotában, de egyelőre hagyjam pihenni.  Megígérte, hogy csak hívnom kell, és bármikor találkozik velem a klinikán.

 

Másnapra a külső seb Lujza orrán bordóvá sötétedett az előző napi sötétrózsaszínből. De a viselkedésében és szokásaiban semmilyen változás nem volt, ugyanolyan sokat evett, ugyanúgy átaludta az éjszakát és ugyanolyan édesen mosolygott. Úgy tűnik, őt kevésbé rázta meg a történet, mint engem és apámat (apám éjfélig 20 percenként hívott telefonon, és reszkető hangon kérdezte, hogy minden rendben van-e.) Én meg valahányszor ránéztem a kicsi arcára, a nagy sebbel a közepén, könnybe lábadt a szemem.

 

Leírhatatlanul szomorú volt a sebet látni rajta. Olyan érzések kavarogtam bennem, amiket eddig csak hallomásból ismertem. Felébredt bennem az anyatigris, mert a gyerekemet bántotta valaki, baja esett, és én tehetetlen voltam. Őrült indulatok kavarogtak bennem.  Bosszút forraltam az ismeretlen elkövető ellen, akit soha nem fogunk megtalálni. Arra gondoltam, hogy ha lenne egy légpuskám, kimennék Ligetbe, és mivel nem tudni, melyik tébolyodott bringás a bűnös, találomra rálőnék azokra, akik fülhallgatóval a fülükben, lehajtott fejjel tépnek a fák között.

 

(A sebzett csecsemő anyja nem a legracionálisabb gondolkodó egyedül az éjszakában.)

A Facebookon dühös monológokat írtam az esetről, nem titkolva, hogy mit érzek a biciklisek iránt, akik közül sok egyáltalán nem tartja be a közlekedés alapszabályait. Pár ismerősöm a védelmükre kelt, és elmondták, hogy ez egy kivételesen alja példány lehetett, és ne bántsam a bringásokat. Bár az egyik haverom azt is hozzátette, hogy biza ő is nekiment már nem egy kisgyereknek és babakocsinak életében.

 

Legalább megtudtuk, hogy a babakocsi helyt áll extrém helyzetekben is. Aki először lát egy Stokke Xplory-t, azt gondolná, hogy a szél is feldönti, de én nagyon stabilnak ismertem eddig is. Párom azt mondta, „ahhoz képest, hogy nem a városligeti crash rally-re tervezték, meglepően jól viselte”, ezzel először nevettetett meg az eset után.

 

Lujza köszöni, jól van, szerencsére még nem szokott a tükörbe nézni, és szerintem egy héten belül helyrejön teljesen az orra. Bárcsak ezt mondhatnám a saját anyai lelkemről is!

 

Másutt