Kis szünet után Virgili naplója is folytatódik, ezúttal a beültetés részleteit osztja meg velünk.
Sajnálom a szerkesztőket, ugyanis az elmúlt pár hónap tapasztalataira építve kijelenthetem, hogy a lombiknapló nem a kiszámítható, tervezhető kategória. Az ember lánya vagy az öröm-boldogságtól, vagy a végtelen szomorúságtól nem bír leülni a fenekére írni. Sajnos középút nincsen, legalábbis én eddig nem találtam meg, ahogy a bölcsek kövét sem. Nem tudom mi mitől működik, mi hogy jó, kinek van igaza, kire hallgassak. Na de filozofálgatás helyett lássuk a tényeket.
Képünk illusztráció.
A történetet a beültetés napján hajnalban hagytam abba. Mielőtt tovább mesélem, beszámolok arról, hogy milyen volt a stimuláció, ahogy megígértem. A kezdő Suprefact injekciótól (ami kikapcsolja a normálisan termelődő nemi hormonokat) semmiféle rosszullétem vagy kellemetlenségem nem volt. Talán kicsit érzékenyebb voltam érzelmileg, de ezt nem tudom egyértelműen a hormonra fogni. Szerintem hormon nélkül is pityergős vagy érzelgős lettem volna. Egyik reggel például elsírtam magam a villamoson, mert nagypapám hangját véltem felfedezni a tömeg zajában. Ettől nagyobb bajom nem volt, mondjuk néha szédültem meg hányingerem volt, de ezek nekem alapból nem szokatlanok, szóval nem hiszem, hogy a gyógyszertől. A Gonal F szuri rettenetesen büdös volt, engem arra a kenőcsre emlékeztetett, amit anya kent az orrnyergemre kiskoromban, mikor a szemüveg feltörte. Konkrétan bociszagú. Ettől nap mint nap éreztem a tüszők növekedését, feszített a hasam, főleg az utolsó egy-két napban, de rosszul nem voltam ettől sem.
A beültetésre délután egyre kellett mennem, a recepciós utasítása szerint reggel még ehettem pár falatot, de aztán se enni, se inni volt nem szabad. A nemevés még okés.. de a stimuláció alatt hozzászokott a szervezetem a napi 4-5 liter folyadékhoz, így az a pár óra, amit víz nélkül töltöttem, kínszenvedés volt. Az ivásnál nagyobb dilemma volt, hogy Ghostman aznap már dolgozott, viszont szerettük volna, ha ott van velem. Meg hát ki furikázzon engem. A sofőr szerepére Ghostman Senior vállalkozott, 11-re jött értem, én pedig teljes harci díszben, nagy reményekkel vártam, hogy mehessünk a pulyákért. Ghostman motorral ment dolgozni, így ebédszünetben elszabadulhatott megnézni a kölyköket. Félig önkívületi állapotban ültem a váróban, nem tudtam odafigyelni apósom történeteire, csak gépiesen bólogattam néha és mint egy szurikáta, kapkodtam a fejem a tévét, a recepciót, a bejárati ajtót és a rendelőt fürkészve. Végre-végre befutott a férjem, mázsás kő a gyomromról le, most már nem lehet baj, hiszen itt van velem.
Kis késéssel behívott a dokinő, mi széles vigyorral belibbentünk a rendelőjébe, már a számon volt a ’naugyeosztódnakezek?!’ mikor gondterhelt arccal sóhajtott egyet, hogy hát nem fejlődnek ezek annyira, mint kellene... én nem is értettem mit mond, meg miért mondja, hiszen legalább FEJLŐDNEK! Miért szólja le és miért nem lelkes mint mi? Hisz 0,000000001 % esélye volt annak, hogy beindulnak, és kettő is beindult. Azt mondta, hogy a donorosok közül is beindult végül 3 darab, de azok még gyengébbek mint a saját mintások (6 és 4 sejtesek). Kérdésére, hogy melyikeket kérjük vissza, csak bambán néztem Ghostmanre, hogy fordítson, mert nem egy nyelvet beszélünk az orvossal, vagy elvitték az ufók azt a nőt, akivel már hónapok óta azon vagyunk, hogy mindkettőnk DNS-ét átörökítsük az utódainkba a lehetőségekhez képest. Erre fel, annak ellenére, hogy kettő saját is osztódik, jobban is, mint a donoros, ilyet kérdez?! Ghostman fogta az adást és bamba tekintetemet fordította az orvosnak, sajátot kérünk, rögtön kettőt, köszönjük.
A dokinő felírta a rendelést, és mehettünk a műtőbe. Én annyira izgultam, hogy az asszisztensnő rámszólt, hogy mit parázok, ha már a leszíváson túl vagyok, akkor ez meg se fog kottyanni. Nem fogta a kis okos, hogy nem a fizikai dolgok miatt izgulok, hanem mégiscsak percekre volt tőlünk a pillanat, mikor egyrészt láthatjuk az összesen 10 sejtet, másrészt meg ha minden jól megy, most kerülnek belém a gyerekeim. Azért az nagy dolog, akárki akármit mond.
Bent a műtőben a biológus várt minket, mellette a mikroszkóp. Elfelejtek levegőt venni, minden izmom görcsbe feszítve. Basszus, ott vannak a kis vakarcsok, csak sikerült őket felhízlalni a reggeli szurikkal heteken át. Automatikusan megigazgatom a hálóinget magamon, mint mikor valaki fontossal találkozunk. Kukucs, sziasztok, ide veletek a pocakomba! Két kis pötye, egyik 4 a másik 6 pici pöttyhalmaz, olyan cukik, hogy elolvadok.
De erre nincs idő, pattani kell fel a székbe, ami már jó barátom, nem kell rám szólni, hogy jöjjön lentebb... na még lentebb, rutinból tudom hova tegyem a seggem. Láb széttesz, már sokadszorra az elmúlt pár hétben. Először hüvelyi ultrahanggal körbekukucskálnak, hogy minden okés-e, majd kimossák vagy kitörölgetik a méhemet, nem tudom pontosan. Csak azt tudom, hogy baromira kellemetlen, amúgyis minden be van durranva odabent, úgy érzem, ez a turkálás már nem hiányzik, igazán. Ghostman fogja a kezem, én meg sziszegek és menekülök a tutiba helyezett seggemmel, ennyit a rutinról. Kórusban csitítgat a dokinő és az asszisztens, hogy ne hisztizzek és maradjak nyugton, mert ettől csak rosszabb lesz. Mindenkinek.
Mikor már kívül-belül fényesre lettem sikálva, akkor jön végre a katéter, és slupp, a két kis nyomi már bent is van. Ekkor jött még egy hüvelyi ultrahang, hogy jó helyen vannak-e, felénk fordul a monitor, nézzék, ott az a kis levegőbuborék, mellette vannak. Nem látszanak, de ott vannak. Kapok egy képet a kezembe, jesszus, ezt meg hogy, erre nem voltam felkészülve. Azon is megmutatja az orvos, hogy mit kell nézni. Készen is vagyunk, gyors puszi Ghostmannek, lejárt az ebédideje, roboghat vissza dolgozni. Nekem meg feküdnöm kell félórát a pihenőben, ugyan ott nincsen hely, nagyüzem van, de jó lesz a folyosón is.
Megint jön az önkívület, és az érzelmi hullámvasút: egyrészt boldog vagyok, mert ott vannak, velem vannak, másrészt folyton a dokinő lemondó arcát látom és negatív szavait hallom... nem fejlődnek, nem fejlődnek. Szorongatom a képet, nem tudok mihez kezdeni vele, alig merek ránézni, de ott a buborék. Senki nem szól hozzám, rám se néznek a mellettem elhaladó emberek, úgy érzem, hogy láthatatlan vagyok, nincs órám, fogalmam sincs, mióta fekszem ott. Aztán egyszercsak a folyosó végéből végre valaki a nevemet kiabálja, meg hogy mehetek. Kapok egy tesztet, hogy 2 hét múlva pisiljek és telefonáljak. Extra óvatosan felöltözöm, nem hajolok, nem emelek, bár nem mondta senki, csak olvastam. Kint Ghostman Senior vár, nem, nem kérek enni, nem, inni sem, igen, biztos. Megyünk haza, nincs kedvem beszélgetni, csakis a férjemmel szeretnék lenni, hogy együtt térjünk napirendre a dolgok felett, hogy eldöntsük hogy örülünk-e vagy sem? Felhívom, minden okés, siess haza, puszi. És akkor most várjuk 2 hetet...
Virgili
