Az azoospermia diagnosztizálása után a herebiopszia jelentett új reményt számunkra. Sajnos ez a remény is szertefoszlott, amikor a műtét utáni gyors keresés során nem talált érett spermát a műtétet végző professzor. 
Azonban a műtét kimenetele nincsen összefüggésben az orvos önkényes és önkéntes (?) díjazásával, így a negatív eredmény ellenére is könnyített a pénztárcánkon. Persze az eredmény nem rajta múlt.
A műtét utáni vizsgálat után elküldik a minta egy részét szövettanra. A szövettani eredményre körülbelül két hetes várakozást prognosztizáltak és a MÁV Kórházban végezték a helyi laborban. Azt várhattuk az eredménytől, hogy találnak a mintában eléggé érett (ha nem is teljesen kifejlett) sejtet, amivel lehetőségünk van lombikkal próbálkozni. A spermiumok érettségét tízes skálán mérik: tízes a kifejlett, és hetestől kezdve lehet lombikozni.
Drukkoltunk hát a minimum hetesnek, és vártuk, hogy leteljen a két hét. Két hét igazán nem sok idő, ha az ember mondjuk éppen nyaral valami egzotikus szigeten, és kifejezetten rövidnek tűnik, ha éppen államvizsga előtt áll. Nekünk bazi hosszú volt. De eltelt az is, mert ahogy nagyapám mondta, olyan még nem volt, hogy ne lett volna valahogy! Kisebb huzakodás után én nyertem meg a megtisztelő feladatot, hogy felhívjam a professzor asszisztensnőjét. Elvonultam egy tárgyalóba, bár valószínűleg nem a legjobb ötlet volt a munkahelyről telefonálni. Csak és kizárólag a professzor magánrendelésének idejében lehetett hívni őnagyságát. Mármint az asszisztenst. Mikor az eredmény után érdeklődtem, szenvtelenül közölte, hogy ő aztán nem mond semmit telefonban, csak nem kééépzelem!
Két heti idegtépő várakozás, húsz perc kéztördelés után a telefon felett... és nem mond eredményt. De Rozika erős asszony, nem hatja meg sem sírás (bömbölés), sem kiabálás, sem fenyegetőzés. Tartja magát az elveihez és a nyilatkozataihoz. Ezt igen nagyra tartom úgy egyébként, mint emberi tulajdonságot, de ebben a szituációban egyszerűen nem tudtam értékelni. Sok-sok perc nem éppen kellemes diskurzus után megszánt annyira, hogy hajlandó volt megkérdezni a professzor urat, hogy méltóztatik-e nekem odaadni a leletet, ha személyesen értemegyek. Ghostman ugyanis a város másik végén dolgozik, és nem túl rugalmas a munkaideje, míg én egy köpésre a kórháztól és nem gond napközben sem kiszaladnom egy órára. De a professzor mereven ellenállt. Reményvesztetten tettem le a telefont. Szégyen, nem szégyen, bucira bőgtem a szemem – munkaidő alatt. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a főnököm nem bánja, ha ráfogom a kollegák előtt a kiborulásom. Tisztában van ugyanis a helyzettel és boldogan vállalja a bűnbak szerepét, hogy falazzon nekem. Lombikos anyukaként még a kiborulásaimat is hajlandó végighallgatni, és azt hiszem, hogy egy hajszálra vagyunk közös egészségügy-ellenes vuduszakkörtől.
A következő két hétben kétnaponta hívogattam Rozikát, különböző alternatívákat javasolva. A válasz legtöbbször az volt, hogy a professzor úr amúgy is annyira elfoglalt, hogy csak és kizárólag a magánrendelésén tud ránk időt szakítani. Végül szerintem már annyira megunták a folytonos telefonos kapcsolatot és valószínűleg azt is belátták, hogy rólunk nem fognak legombolni még egy magánrendelésnyit sem többet, hogy beadták a derekukat, és közölték, hogy meghatalmazás fejében átvehetem én az értékes dokumentumot.
Írtam hát egy megtámadhatatlan meghatalmazást, kedves ügyvéd barátnőm is leellenőrizte és kijavította. Anyós-após letanúzták. Ghostman aláírta. Nem volt már több akadály! A félórás várakozás üdítően rövidnek tűnt. Közben Rozika morcos képpel, két összecsippentett ujja között az értékes dokumentummal bekacsázott a vizsgálóba. Bemehettem végre a professzorhoz. Sok-sok papírjába temetkezve fel sem nézett, ahogy beléptem. Leültem vele szemben, és lélegzetvisszafojtva vártam az ítéletet, közben a prof arcát fürkésztem, hátha le tudok olvasni róla valamit. Percekig ültünk mozdulatlanul, én meredten néztem őt, ő érdeklődve nézegette a papírokat, mint aki most látja először. Majd egy biztató félmosollyal rám nézett, és azt mondta:
- Na, hát nagyon szép...
Itt ezerrel kezdett verni a szívem, lelki szemeim egy másodperc töredéke alatt lefutott az elkövetkező másfél év a nagyon szép eredményt követő további vizsgálatokkal, vérvételekkel, hormoninjekciókkal, lombikkal, izgalmas várakozással, sok pihenéssel, pozitív teszttel, kerekedő hassal, büszke terhességgel, dagadó cicikkel, munkahelyi búcsubulival, gyerekszoba-festéssel, kórházi csomag összepakolással majd végül egy dundi csecsemővel a karunkban.
- ...meghatalmazást írt.
Dundi csecsemős-apás-anyás-fotózkodós fless sztornó.
Ezen a ponton elgondolkoztam, hogy pszichológus nővéremet hívjam-e kutatási témául figyelmébe ajánlva egy Közép-Kelet Európai andrológus professzor különös, mármár patológiás... vagy úgy is mondhatnám konyhanyelven, hogy perverzbe hajló vonzódását a jogi dokumentumokhoz, azon belül is a meghatalmazásokhoz. Vagy – és ez lett volna az életszerűbb verzió –, egészen egyszerűen kitépem a kezéből az összes papírt, és vissza se nézve kirohanok a vizsgálóból indián csatakiáltással az ajkamon. Esetleg útközben még Rozi asszonyt is ijesztgethettem volna valami ronda grimasszal, mint gyerekkoromban a fényképeken, de ez már csak utólag jutott eszembe.
Az élet, ugye, és vigyázat, itt most nagy bölcsesség következik, sokkal, de sokkal kevésbé teátrális. Csak ültem és néztem, mint Rozi (ha-ha) a moziban, míg a prof elmondta, hogy nincs lombikhoz használható sejt, csak hatos a max. Hát nem baj, az ezüstérem is csillog, nem igaz? Azzal biztatott, hogy így is lehet babánk, csak donorspermát kell használnunk. Elkövettem azt a hibát, hogy kiejtettem a számon a következő mondatot:
- De mi saját gyereket szeretnénk...
Büntetésem nem maradt el: hosszú és kimerítő fejmosást kaptam a proftól, hogy én hogy mondhatok ilyet, egy donoros baba is ugyanúgy a mi gyerekünk lenne, különben is azt hitte, hogy én értelmes vagyok, amúgyis mi az, hogy Ghostman nem tud eljönni a leletekért, biztos valami nagyon fontos munkája lehet, hogy erre nem tud időt szakítani. Ja, amúgy meg ha tényleg annyira elfoglalt, szívesen lát minket a magánrendelésén hétfő délután, hogy megbeszéljük a továbbiakat.
Virgili
